A vállalati tőkeforrások, ahogy arról korábbi írásunkban beszámoltunk kétfélék lehetnek, egyrészt idegen tőke, mely többnyire a hitelezőktől származó kölcsöntőke, másrészt a tulajdonosok által biztosított saját tőke. A vállalati tőkestruktúra a fenti két forrás mindenkori kombinációja. Akár piaci pozíció megtartására, akár jelentős fejlesztésre törekszik tehát egy cég, alapvető fontosságú a mérleg forrás-eszköz összetételének hosszú távú fenntarthatóságát biztosítani. Ebben jelentős szerepe lehet a cég által használt külső forrásoknak. Ezek lehetnek különböző hitelek, így például forgóeszköz-, folyószámla-, vagy éppen beruházási hitelek, melyeket forintban vagy devizában is felvehetjük. Szinte azonos súllyal esik latba a szállítóállomány, mint finanszírozási forrás és a vevőállomány, mint finanszírozandó eszköz.
Amennyiben a vállalkozásunk esetében komoly vevői állományt kell finanszíroznia, úgy ez esetben felmerülhet az árbevétel engedményezése a hitelező javára épp úgy, mint a faktorálás, ami bevétel - hitelkeretet nem terhelő - előrehozásának eszköze. Az optimális finanszírozási szerkezet kialakítása törekszik egyrészt egy olyan mérlegben megjelenő eszköz-forrás struktúra kialakítására, amely biztosítja, hogy a bevételek és kiadások által kialakított cash flow-ban minél kisebb legyen a külső, a vállalat által nem befolyásolható tényezők (árfolyam, kamat, ingadozó fizetési határidők) kedvezőtlen hatása.
A vállalkozások jellemzően tőkeáttétellel működnek, ami azt jelenti, hogy a tulajdonosok által rendelkezésre bocsátott összegen túl idegen forrásból is gazdálkodnak. Egy adott társaság eladósodottságát különböző módokon lehet vizsgálni annak érdekében, hogy eldöntsük, a társaság hitelállománya (idegen tőkéje) magas vagy alacsony a vállalat összes forrásán belül. Ez ugyanis rámutathat a vállalat által felvállalt kockázatok túlzott mértékére, vagy a cégvezetők esetenként túl konzervatív, így lassabb fejlődési pályát jelentő döntésére.
Fontos mutatók
Az eladósodottsági mutató általában a saját és az idegen források arányának megállapítására szolgál. Ebben a mutatóban a vállalat hosszú lejáratú hiteleit viszonyítjuk a vállalat összes (tehát külső és saját) tartós forrásához. A mutató megalkotásából következik, hogy az általában egynél kisebb szám. (Ez csak akkor nem érvényesül, ha a vállalat saját tőkéje negatív, ami lehetséges, ha a jegyzett tőke viszonylag kicsi, és a vállalat nagy veszteségeket szenved el.)
z eladósodottsági mutató alapján megállapítható, hogy a saját tőke és az egyéb bevont külső források milyen mértékben teremtenek fedezetet a külső források folyamatos visszafizetésére. A mutató nagyságának megítélésében nagy szerepet játszik, hogy melyik szektorról beszélünk, esetenként ugyanis számottevő lehet a különbség a különböző ágazatok között.
Az idegen források arányának megállapítása is segíthet a vállalkozásunk aktuális finanszírozási helyzetének értékelésében. Ezt a felvett hitelek és kölcsönök, továbbá a szállítói és egyéb tartozások, illetve az összes forrás arányában adódik.
Nettó hitel/saját tőke - ezzel a mutatóval a nettó hitelállomány tőkeszerkezeten belüli arányát vizsgálhatjuk. Száz százaléknál nagyobb érték erős eladósodottságra utal, az 50 százalék alatti mérték pedig konzervatív finanszírozási struktúrára.
Nettó hitelállomány/EBITDA (EBIT) - ezzel a mutatóval azt vizsgálhatjuk, hogy a nettó adósságállomány hányszorosa a társaság által adott évben megtermelt EBITDA-nak, illetve üzemi eredménynek. Nagy általánosságban kimondható, hogy amennyiben a nettó hitel/EBITDA mutató magasabb 3-nál, úgy agresszív, ha viszont 2-nél alacsonyabb, akkor konzervatív a finanszírozási szerkezet.
A hitelhez jutást befolyásoló tényezők
A vállalati forrásszerkezet alakításában ugyan a cégvezetés fontos szerepet játszik, ám ez nem kizárólag belső döntések kérdése. A hitel- és tőkepiacok számos esetben korlátokat állítanak ugyanis a forrást kereső cégek elé. A klasszikus közgazdasági modellekben a kamatláb játssza a legfontosabb szerepet a kihelyezhető források, és a hitelt felvenni szándékozók közötti kapcsolatban. Növekvő kamatlábak mellett elvileg csak egyre kockázatosabb beruházásokat lesz kifizetődő a vállalatok számára hitelből finanszírozni. Ennek következtében azonban a hitelkérelmezők átlagos kockázata romlik, és egy bizonyos kamatláb felett a bank többet veszítene az új hiteleken, mint amennyi kamattöbbletet kapna, és ezért bizonyos ponton túl nem növeli a hitelkínálatát, inkább a "hiteladagolás" eszközét alkalmazza.
Az adagolás legfontosabb alfaja az ún. redlining, amikor a vállalatok adott, bizonyos jellemzőkkel behatárolható csoportját kirekesztik a hitelnyújtásból. Ugyan ez a jelenség a magyar piacon korábban jellemző volt, hiszen míg például a 90-es években a kkv-k számára igen körülményes feladatnak számított banki forrásokhoz jutni, ma ez általános körben rendelkezésre áll, a magyarországi kereskedelmi bankok mindegyike nyújt ennek a körnek hiteleket, és célzott szolgáltatásokat. Ám szakemberek szerint a jelenlegi világgazdasági helyzetben a bankok ismét átértékelhetik hitelezési politikájukat, ami valószínűleg a nagyobb kockázatot jelentő kkv szektort is érintheti.
Az esetlegesen Magyarországra is ható folyamatokat már csak azért sem hagyhatják figyelmen kívül a magyar cégek, mivel ez egyrészt a hazai kkv-k számára is fontos exportpiacnak számító uniós gazdaságot éppen úgy érintheti, mint a hazai vevői kört. Ez pedig módosíthatja a bevételi terveket és az üzemi eredményüket, végső soron rontva a fent ismertetett mutatókat is.
