A Duna legkeskenyebb fővárosi szakaszán sokáig rév, hajóhíd vagy repülőhíd (hosszú kötélen kikötött komp, amelyet a víz sodrásának segítségével irányítanak) biztosította az átkelést. Egy itteni híd megépítését 1885-ben javasolta Pálóczi Antal építész, a parlament törvényt is hozott róla, de a Fővárosi Közmunkák Tanácsa ekkor még úgy vélekedett, hogy "az Eskü-téri híd építése... célszerűtlen, kivéve a gyalogközlekedés ez esetben lényegtelen álláspontját". Szerencsére a testület később megváltoztatta álláspontját és nem ellenezte, amikor 1893-ban a Magyar Királyi Kereskedelemügyi Minisztérium nemzetközi pályázatot írt ki a Fővámtéri (a mai Szabadság) és az Eskü téri (a mai Erzsébet) híd tervezésére.
Ez utóbbira 53 pályázat érkezett, a német Julius Kübler tervét nyilvánították győztesnek. A híd mégsem az ő elképzelése szerint épült meg, mert Magyarországon akkor nem tudtak kábelt gyártani, az pedig elképzelhetetlen volt, hogy ne hazai legyen az alapanyag. A megbízást ezek után Czekelius Aurél, Beke József, Gálik István, Gottlieb Ferenc és Nagy Virgil, a minisztérium Duna-híd szakosztályának tagjai kapták, akik akkoriban egyedülálló, 4094 szemből álló lánchíd tervével álltak elő. Újdonság volt a pilonok fém burkolata és az is, hogy azok ingaoszlopként csuklós sarukon álltak. Az építkezés megkezdéséhez a Belváros szűk kis utcáit és a szemközti budai oldalt is át kellett alakítani, egyebek között lebontották a híd tengelyébe eső városházát, a Belvárosi templomot viszont kikerülték.
A 378,6 méter hosszú híd 1903-as első átadásakor a világ legnagyobb, 290 méteres nyílású lánchídja volt és 1926-ig az is maradt. A 11 méter széles, négysávos kocsiút mellett kétoldalt, a láncok külső oldalán két 3,5 méter széles járda készült, ezen a hídon épült először Budapesten villamos pálya. A hídon 1918-ig két krajcár hídpénzt kellett fizetni, ezt az őszirózsás forradalom után törölték el. Az Erzsébet hidat a második világháborúban a Budára visszavonuló németek 1945. január 18-án felrobbantották, de a pesti pilon állva maradt, igaz híd nem tartozott hozzá, a budai pilon pedig elcsavarodva fúródott a mederbe.
Budapest hídjai közül utoljára az Erzsébet híd épült újjá, de már új tervek alapján, mert a közúti forgalom kinőtte a régi szerkezetet. A munkák megkezdése előtt ki kellett emelni a több méternyi iszappal fedett roncsot, ez 1958-tól 1960-ig tartott, ugyanekkor bontották le a mementóként álló pesti pilont is. A lánchíd, gerendahíd és kábelhíd alternatívái közül a Sávoly Pál kollektívája által tervezett hatnyomú kábelhidat választották.
A régi kontúrjait megőrző híd teljes szélessége 24,20 méterre nőtt, az építkezés a régi pillérek felhasználásával zajlott. A pályaszerkezet ortotróp acéllemez, a 61 elemi kábelből álló kábelkötegeket a hídfők vasbeton tömbjeibe horgonyozták le. A pályát a kábelekre 10 méterenként függesztették fel, a járdák a kábeleken kívülre kerültek. Az ingaoszlop-pilonok felállítása után először egy iránykábelt húztak át, majd egyenként az elemi kábeleket, amelyeket ezután fontak egybe. Az egybeépített főtartót, merevítőt és pályalemezt 27 darabban, középről kifelé haladva, úszódaruval emelték be.
Az új Erzsébet hidat 1964. november 21-én avatták fel és a főváros egyik büszkesége lett. A villamos járatokat 1973-ban, a kettes metró átadása után megszüntették, a forgalom 1975 óta kétszer három sávon zajlik. A híd 2009-ben kapott új díszkivilágítást, a pesti hídfőnél a Ferenciek tere átalakításakor nemrégiben megszüntettek egy alagutat, új gyalogátkelők létesültek és díszburkolatot raktak le.
A híd átadásának 50. évfordulója alkalmából november 21-én emléknapot tartottak a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen.
MTI
