Budapesten születtem, s egy rövidnek tekinthető agglomerációs kitérőt nem számítva azóta is a fővárosban élek. Immár hat évtizede. Büszke vagyok, hogy itt élek. Itt élhetek. Mert nagyon is élhető ez a város és szeretném, ha az is maradna.
De ugyanilyen büszke lennék arra, ha Győrben, Debrecenben, Pécsen, Miskolcon, vagy bármelyik más hazai kistelepülésen láttam volna meg a napvilágot és ott is laknék. A lokálpatriótizmus nem negatív fogalom, jelenség, életérzés, hanem igenis jó dolog.
Mint ahogy a haza szeretete. Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, külföldön járva még mindig jó érzéssel mondom, noha persze én is tapasztalom, hogy egyre többen kezelnek fenntartással: vajon a Fideszre szavaztam-e, arra a Fideszre, amely – mondják – lábbal tiporja a jogállamiságot? Nem csoda, hogy nem kapja meg Magyarország Brüsszeltől a neki járó eurómilliárdokat.
Fotó: Depositphotos
Számomra elfogadhatatlan, hogyan lehet egy várost gyűlölni azért, mert lakosainak többsége nem rá szavazott. Ráadásul egy olyan várost, amelyben élnek a gyűlölködők, immár évtizedek óta. Debrecenben már régóta a Fidesz nyeri az országgyűlési választásokat, mégsem utálom a civis várost, sőt, kedvelem, mindig is örömmel keresem fel. S ha az élet úgy adná, élnék is ott. Büszkén. Elfogadnám, hogy nem az én világnézetemet valló párt képviselői irányítják a várost. Mert ez a demokrácia lényege.
Normális esetben, egy normális világban fel sem merül az, hogy egy várost az országot kormányzó párt vagy koalíció azért büntessen, mert már hosszú évek óta nem sikerül az abban élők többségének a szimpátiáját elnyernie. Még súlyosabb a helyzet, ha ez a bizonyos „bűnös város” maga az ország fővárosa. Amelyben – hogy fokozzam – világszerte is páratlan mértékben koncentrálódik az ország lakossága, gazdasága, ipara, s termeli meg ily módon értelemszerűen a nemcsak Budapest fejlődéséhez szükséges források dandárját. Egész pontosan a magyar GDP közel 40 (!) százalékát.
Egy ilyen súlyú fővárossal szemben bosszúhadjáratot folytatni, azt kvázi kivéreztetni, anyagilag ellehetetleníteni, csak azért, mert még mindig nem emésztették meg a Fideszben, hogy minden erőfeszítésük ellenére hogy a fenébe nyerhetett Karácsony Gergely, otromba dolog. Van a bosszúnak egy olyan foka, amely már megengedhetetlen felelősen gondolkodó és az általuk irányított ország valamennyi (legyen jobb- vagy baloldali, liberális vagy soha életében nem szavazó) állampolgár sorsáért felelni köteles államférfiaktól.
Most mégis ezt látjuk. Abból a zavarodottságból, idegességből, nyugtalanságból stb. fakadóan, hogy esetleg nem sikerül a már negyedik ciklus óta tartó hatalmat egy ötödikkel megfejelni. Ebből következnek más övön aluli intézkedések, mint amilyen például a még beláthatatlan következményekkel járó „átláthatósági” törvény, ami nem egy városban, hanem az egész országban lakó, a kormány irányvonalával egyet nem értő civil szervezeteket és szakmánk képviselőit, az újságírókat, illetve az általuk gyártott cikkeket kiadó, publikáló cégeket fojtaná meg.
Én mindenek ellenére továbbra is a demokratikus megoldások híve vagyok. Ezért nem értek egyet az olyasfajta nyomásgyakorlással, hogy a fővárosi vezetés például korlátozza a minisztériumok körüli sétálóutcák gépjármű-forgalmát, vagy „véletlenül” lerobbanhatnának buszok és villamosok szorosan az Országház körül, esetleg a Karmelita előtti utat bontsák fel, vagy a következő válogatott focimeccs előtt sötétüljön el a Puskás Stadion környéke.
Attól tartok ugyanis, hogy ebből csak a Fidesz profitálna. Nem a kormányra lenne dühös az emberek egy – meghatározhatatlan – része, hanem Karácsonyra, pláne, ha az állami milliárdokból futtatott propaganda még erre rá is erősítene (nincsenek kétségeim, hogy így történne). Ahogy mutatják ki rendre, hogy a fővárosban sok a hajléktalan, nem lehet közlekedni, nem jó a közbiztonság stb., noha ezek jó részének a biztosítása a kormánynak is a dolga (például a fedél nélküliek emberhez méltó elhelyezése). S ez még inkább így lehet, ha Budapestnek egész egyszerűen nem lesz pénze az alapvető szolgáltatások biztosítására. Ha nem járnak a buszok, a villamosok, sötétben kell majd este gyalogolniuk a budapestieknek – kíváncsi vagyok, mindezekért hányan szidják majd a kormányt és hányan a fővárosi vezetést.
Ugyanakkor megértem, hogy ha valaki a tárgyalóasztalnál semmit nem tud elérni és erre a jövőben sincs semmi esélye, akkor végső elkeseredettségében durva megoldásokhoz folyamodik. Ő is.
Budapestiként és magyarként csak annyit tudok írni, fájlalom, hogy idáig jutottunk.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
