Hát akkor ezt is megértük. A hajszállal több mint kétharmados kormánypárti többségű parlamentünk az áldását adta arra, hogy a jövő évtől 19 megyénket vármegyéknek, a kormánymegbízottakat pedig főispánoknak hívjuk. Mivel e, gyökeresnek tekinthető változások több mint öt hónap múlva lépnek életbe, nem kellett az Orbán-kabinetnek a gyakorlatilag a kata kinyírásához vezető törvénymódosításhoz hasonló rapid jogalkotást kérnie a hozzá hű honatyáktól. De azért egy nap helyett így is egy hónap alatt átvitték az akaratukat – lévén, hogy Varga Mihály június 21-én vezette elő ezen javaslatát.
Arra van magyarázat, hogy miért a pénzügyminiszter volt az előterjesztő. Nevezetesen, hogy – jó magyar szokás szerint – e változtatási szándékot egy, földhöz ragadtabb (alapvetően gazdasági jellegű) dolgok átszabását tartalmazó salátatörvénybe csempészték. Igaz, amióta a belügyminiszter irányítja az egészségügyet és az oktatást is, az ember már meg sem hökken az efféle furcsaságokon.
Továbbra is kérdés azonban, mi is a valódi célja a több mint hetven évvel ezelőtti elnevezések, közigazgatási egységek, tisztségek visszahozatalának. Elsőre persze az ugrott be nekem, hogy mégis csak igaznak bizonyulnak azok a – persze csak „gaz ellenzéki körökben” már hosszú évek óta terjedő – feltételezések, melyek szerint Orbán Viktor előbb-utóbb úgyis királlyá szeretné koronáztatni magát. Mely konteónak lökést adott, amikor a kormányfő néhány éve felköltöztette a hivatalát a Karmelita Kolostorba.
Persze ez nem ördögtől való, sőt az Európai Unióban sem szokatlan, hiszen például az Egyesült Királyság kicsekkolása után is maradt még a 27 tagország között öt királyság: Belgium, Dánia, Hollandia, Svédország és Spanyolország. Más kérdés, hogy közülük egy sem senyvedett a szocializmus negyven éves béklyójában – igaz, ez sem kizáró tényező.
A Varga által artikulált – talán még a fideszes hívők által is elhitt – hivatalos indoklás szerint „a főispán kifejezés visszaépítése a magyar jogrendbe lehetőséget teremt arra, hogy a mai magyar közigazgatás több szállal kötődjön a kommunizmus előtti magyar államigazgatás fogalmi készletéhez és ezáltal az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek”.
Márpedig a főispán addig, amíg volt király – egészen pontosan 1918. november 11-éig, midőn lemondott a trónjáról IV. Károly –, az uralkodó által kinevezett méltóság volt, aki a királyt (az 1867-es kiegyezést követően a kormányt) képviselte a vármegyében. Ez alapján asszociálnak most Orbán királyi ambícióira azok, akik korábban is hajlamosak voltak az összeesküvés-elméletekre. Mondván, ha már mindenben analógiára törekszik, miért pont ebben az egy, ráadásul a régmúlt rendszer – szó szerint – megkoronázásának tekinthető témában térne el?
Lehet azonban, hogy rossz úton járunk? Annyira a királyságra koncentrálunk, hogy el sem tudjuk képzelni, a mostani változásnak lehet más kimenete is? Például a szocializmus visszaállítása? Amivel az eddigi orbáni politika – a gazdasági intézkedések iránya, célközönsége – ugyancsak mutat rokonvonásokat.
Hiszen a főispánok a második világháború után egészen 1950-ig tevékenykedtek, abban az évben szüntette meg e tisztséget a helyi tanácsokról szóló törvény. Márpedig a Filmhíradó 1949 márciusi adása a főispánokat a népi demokrácia proletár vezetőiként aposztrofálja, mint akik – ahogy elhangzik – „igyekeznek minél alaposabban végezni a nép vezetését és irányítását”.
E tudósításból egyébként az is megtudhatjuk, hogy Berki Mihályné ároktői parasztasszonyból lett az ország első főispánnője, méghozzá Zemplén (vár)megyében. Aki egyik ellenőrző körútja során például zároltatta az olaszliszkai malomban feketén őrölt lisztet.
Kíváncsian várom, hogy modern korunk első – és a 2023-as induláskor a mostani állás szerint egyetlen – női főispánjának, a Zala megyei kormányhivatalt vezető Sifter Rózsának mi lesz az első teendője.
