Most már talán eltelt annyi idő a magyar labdarúgó válogatott dicsőséges Eb-kiesése óta, hogy némileg csillapodtak az alaposan felkorbácsolt érzelmek, és higgadtabban lehet értelmezni a történteket. Nem sportszakmai értelemben, hanem a meccseket övező politikai-közéleti-gazdasági vonatkozásban. A magyar csapat valóban váratlanul nagy örömet okozott sok százezer magyarnak, jár is nekik a gratuláció, hősiesen védekezve felvették a versenyt Európa legjobb válogatottjaival. Ezzel a részével a történetnek nincs is semmi baj, csak így tovább, várjuk a hasonló folytatást.
Komoly baj van viszont azzal, ahogy a politika rátelepszik, illetve beárnyékolja a sportot, és leginkább persze a focit. Olvasom a kormánypárti sajtóban, hogy a portugálok elleni vereség, illetve a franciák és a németek ellen kiharcolt döntetlen bebizonyította, hogy beértek az Orbán-kormány által az elmúlt évtizedben a labdarúgásra, stadionépítésre költött milliárdos összegek. Tehát tökéletes döntés volt 190 milliárd forintért felépíteni a Puskás-stadiont, 17 milliárd forintért felépíteni a Bozsik-stadiont, 7 milliárdért a másodosztályú Vasas-stadiont, és még sokáig lehetne folytatni a listát Kisvárdától Szombathelyig.
Mi érett itt be? Tehát ha ezeket a meccseket még a régi Népstadionban játszotta volna a magyar csapat, akkor kikaptunk volna? Tudtommal a hollandokat kiverő cseheknél semmilyen stadionépítési-láz nem tombolt az elmúlt évtizedben, mégis ott vannak a legjobb nyolc között, mint ahogy a szomszédaink közül az osztrákok, az ukránok és a horvátok is eredményesebben szerepeltek nálunk. Maradjunk annyiban, hogy semmilyen összefüggés nincs a csilivili stadionok és a játékosok tudása között.
De akár legyen így, beérett a stadionépítés, ezért megtanultak focizni a fiúk, éljen, akkor ezt a dolgot végre ki lehet pipálni. Szétnézett a kormány az országban, és úgy ítélte meg, hogy ez volt a legfontosabb feladat. Megadom ezt a sikert az Orbán-rezsimnek. De akkor most várom, hogy mi fog végre még beérni. Nyilván demagóg vagyok, amikor inkább azt szeretném látni, hogy a 10 éve elkezdett oktatási és egészségügyi reform beérett, az Orbán-kormány pénzt és energiát nem sajnálva sorra építette vagy újította fel az ország kórházait és iskoláit.
Ilyet nem látni, mert nem történt meg. A szakrendelő, ahol megkaptam az oltást, ugyanolyan lepattant, mint 20 éve volt, a gimnázium, ahova jártam, ugyanolyan lepattant, mint 30 éve. Sokkal könnyebben emészteném meg, hogy beérett a stadionépítés, ha közben (vagy előtte) beérett volna az áldozatos kórház- és iskolaépítési hullám is. Állandóan magyar mezben lennék, és piros-fehér-zöldre festeném magam tetőtől talpig. Mindez persze prioritás kérdése, kinek mi a fontos. Csak remélni tudom, hogy a következő kormánynak végre lesz elég motivációja kicsit kipofozni a rohadó kórházakat és iskolákat is, most már, hogy a stadionépítés gyümölcse beérett, és már nem kell vele törődni.
Persze arra lehetett számítani, hogy a kormánypárt kimaxolja a politikai hasznot a magyar válogatott szerepléséből. Bár vélhetőleg, ha mindhárom meccsen kikapunk, akkor is hősök lettek volna a fiúk. A propaganda mindenben megtalálja a sikert, az eredmény nem is igazán számít. Az viszont a kormánypárt bűne, hogy a dicsőséges döntetlenek mellett a melegellenes törvényről marad emlékezetes az Eb. Nyilván számítani lehetett rá, hogy egy ennyire kényes témában hozott, a homoszexualitást gyakorlatilag tabusító középkori törvénynek lesz nemzetközi visszhangja. A törvény tartalma is botrányos, de az időzítése is remek, sikerült beárnyékolni vele az egész magyar szereplést.
Amire viszont nem lehetett számítani, az Karácsony Gergely főpolgármester és ellenzéki miniszterelnök-jelölt produkciója. Ő sem tudott ellenállni a kísértésnek, magyar mezben felült a lelátóra, és persze fénykép is készült a drukkolásról. Ez váratlan volt. Tehát úgy harcolunk az Orbán-rendszer ellen, hogy azért közben kijárunk szórakozni a stadionjába? Nyilván ilyenkor minden politikusból nacionalista lesz, és politikailag nem térülne meg bojkottálni a NER-vállalkozók által felhúzott nemzeti szentélyt. Nekem még is az volt az érzésem, hogy nem is az Orbán-rendszerrel van baja, nem lesz itt semmilyen elszámoltatás egy esetleges kormányváltás után, hanem egyszerűen inkább már ő szeretne a VIP-páholyban üldögélni. Foci-nyelven szólva: csak le szeretné cseréni a kezdő tizenegyet, de a show mehetne tovább.
