Bár az én gyermekeim már felnőttek, természetesen érző és együttérző emberként sokakkal – egyre többekkel – együtt én is mérhetetlenül elkeseredve, de jó ideje inkább már felháborodva figyelem, ami a pedagógusokkal történik ebben az országban. Nem értem, vajon mi az az ősbűn, ami miatt ők nem kapják meg az őket megillető mértékű béremelést, de még akkorát sem, mint amennyivel legalább megakadályoznák a fizetésüknek a vágtató, immár 20 százalék fölé ment infláció miatti elértéktelenedését.
Csoda-e, ha az emiatti elkeseredettségük kiviszi őket az utcára a célból, hogy azt legalább kiadják magukból? Mint ahogy sajnos az sem, amilyen retorziók érik őket emiatt. Bár a sztrájk egy demokráciában alapvető emberi jog, miután annak lehetőségét idén tavasszal gyakorlatilag megvonták, most polgári engedetlenség címén rúgják ki azokat a pedagógusokat, akik fel merik emelni a szavukat.
Az elbocsátások indoklását – „a diákok tankötelezettségének teljesítése és a művelődéshez való joga” – olvasva nehéz nyugodtnak maradni. Annak láttán meg pláne, hogyan áll ehhez hozzá a kormány. Legutóbb a szerdai, az Európai Bizottság bejelentését sikerként – persze, mi másként – tálaló Kormányinfón Gulyás Gergely arra a kérdésre, számíthatnak-e további elbocsátásra a tanárok, a már unalomig hangoztatott mantrát dobta be: „minden jogszerű tiltakozásra alkotmányos keretek között van lehetőség, a jogszabályokat pedig mindenkinek be kell tartani”. Azokat a jogszabályokat, amelyeket a győztes tavaszi választások után úgy változtatta meg a hajszállal még meg is erősödött kétharmados kormánypárti többségű parlament, hogy gyakorlatilag ellehetetlenítette azt, a pedagógusok demokratikus eszközökkel – vagyis a sztrájkkal – fejezzék ki a nemtetszésüket.
Ennek ismeretében meglehetősen pökhendiként hatott, hogy a Miniszterelnökséget vezető miniszter a mondandója végére még odaszúrta, a jogszabályokat „a tanároknak különösen” be kell tartaniuk. Vagyis – teszem hozzá – ezek szerint nekik minden körülmények között, ha esik, ha fúj, semmi mást nem szabad csinálniuk, mint a gyermekeket tanítani. Hiszen a mostani diákok a jövőnk megalapozói, ha az emberfőiket nem műveljük ki rendesen, akkor annak évtizedek múltán majd az ország látja a kárát, azáltal, hogy nemhogy elillan a fejlett országokhoz való felzárkózás lehetősége, hanem inkább tovább távolodhatnak az utódaink a „kánaántól” – felteszem, ez lehet a kormányzati kiindulópont.
De ha tényleg így van, akkor miért nem becsülik meg jobban azokat, akik feladata a tudást átadni az iskolásoknak?
Egyet kell értsek az általam nagyra becsült Kepes András facebookos kifakadásával, amely az újabb kirúgások apropóján egyebek mellett arra is felhívta a figyelmet, hogy „a polgárok, azért fizetnek adót, hogy az állam ebből a pénzből mindenki számára elérhető színvonalas egészségügyet, oktatást, szociális hálót működtessen”. Ehhez képest 16 ezer tanár hiányzik a rendszerből, miután sokan elhagyták a pályát, mert nem tudnának az oktatói fizetésből megélni, ugyanezen okból a tanári képesítést szerzettek közül pedig számosan eleve nem is vágtak bele e szakmába, inkább fizikai munkát végeznek, s a hónapok óta tartó kirúgásokkal a pedagógushiány csak tovább terebélyesedik.
Nem lenne egyszerűbb végre megadni azt, amit a tanárok kérnek, most már követelnek? A dupla béremelés sem lenne ördögtől való, de jelenleg még hol vagyunk attól is, hogy a nagy kegyként belengetett – egyébként még egy elsős számára is megmosolyogtatóan, de talán inkább elkeserítően, kiszámolt – többéves „indexálás” megvalósuljon?
Hiszen miközben az infláció 26 éve nem látott magasságokba szökkent, s az októberi 21,1 százaléknál még szinte holtbiztosan még magasabbra is megy, Gulyás Gergely csak annyit tud mondani, hogy januárban meglesz a már korábban beígért 10 százalékos emelés. Ami ugye 10 százalékot meghaladó reálbércsökkenést eredményez.
Morzsolódhatna az néhány százalékpontosra is, amennyiben annak a bizonyos többéves forgatókönyvnek az első adagja, a 21 százalékos emelés megvalósulna. Erről is kapott kérdést Gulyás Gergely a Kormányinfón, amire aztán olyan választ adott, hogy attól nem csoda, ha az ember kiszalad az utcára. Azt találta mondani ugyanis a miniszter, hogy a 21 százalékos emelés az Európai Bizottságtól függ, vagyis, ha a partnerségi megállapodást sikerül aláírni december 31-éig, és nincs olyan ok, amelyből a pedagógusok bérét finanszírozzák, akkor annak nem lesz akadálya. Mondjuk az sem volt szép, hogy elsőre mintha nem találta volna el, melyik uniós zsebből mehetne majd a pénz, de gyorsan kapcsolt és csak eljutott a megoldáshoz: EFOP Plusz.
Amelyet azonban nem tervez befagyasztani az Európai Bizottság. Akkor miért is függ a 21 százalékos emelés Brüsszeltől? – adódott a másik, független lap képviselőjétől érkező kérdés. Nem feltétele – válaszolta Gulyás, hozzátéve, nem is mondtam ilyet. (Ezzel azért vitatkoznék.) Csak óvatosak vagyunk – segítette ki minisztertársát Navracsics Tibor EU-s főtárgyaló.
Megy tehát a kormányzati ködösítés, amire maga a kormányfő tette fel a koronát a péntek reggeli „királyi” rádiós interjújában, amikor ő meg most kivételesen nem Brüsszelt, hanem az energiaárakat tette felőssé azért, hogy nem jut a bérek és a nyugdíjak emelése, fejlesztések és egészségügyi beruházások mellett pénz a pedagógusok fizetésének a 10 százaléknál nagyobb mértékű növelésére, mondván azok így együtt 4 ezer milliárd forintos mínuszt okoznának, aminek a felét a költségvetésből kellene előteremteni.
Ám amikor ennek ellenére a hit- és erkölcstanoktatók fizetéskiegészítésére mégis van pénz, miközben annyi más, szerintem kevésbé fontos célokra folynak ki százmilliárdok – csak a versenysportban például tavaly több mint 400 milliárd landolt –, akkor finoman szólva elfogadhatatlan ez a kifogás.
Kérdés, mikor látják így ezt azok is, akik a gyermekeiken, az unokáikon keresztül érintettek abban, milyen szintű az oktatás a hazai iskolákban, ennek ellenére még mindig mindent rendben lévőnek találnak. Magyarul, lesz-e politikai következménye a pedagógusokhoz, azok béreihez való mostani kormányzati hozzáállásnak.
