Van a sportban egy fogalom: győzelemmel felérő vereség. Ezzel általában a labdajátékokban szokták vigasztalni azokat – egyúttal elismerni a teljesítményüket –, akik bár alulmaradtak az ellenfelükkel szemben, de mindent megtettek a sikerért. Csak apró nüanszokon, perceken, métereken múlt, hogy a lefújás után nem ők csaphattak elégedetten a levegőbe.
Csütörtök óta meg kellett tanulnunk e kifejezés magyar megfelelőjét: a vereséggel felérő győzelmet. Mert hát, mi másként lehet jellemezni azt, amit Orbán Viktor művelt Brüsszelben. Nevezetesen, hogy miután karácsony előtt látványos körítés kíséretében megvétózta azt a javaslatot, miszerint az Európai Unió további 50 milliárd euróval támogassa Ukrajnát, most mégis megszavazta azt, visszakozását mégis sikerként értékelte.
El tudom képzelni, hogy csattogtak a kormányzati píáros fogaskerekek, mire megalkották a magyarázatot. Ezek szerint Orbán garanciát kapott arra, hogy „Magyarország pénze nem kerülhet Ukrajnába”.
Az hagyján, hogy rajta és a vele itthon szimpatizálókon kívül mindenki azt állítja, miniszterelnökünk semmit nem kapott cserébe a vétója visszavonásáért. De hogyan is kaphatott volna ilyen garanciát? Hiszen hogyan lehet megpántlikázni, hogy akkor mondjuk Lengyelország pénze megy Ukrajnába, Magyarországé meg nem?
Ezt bizony érhetőbben kellett volna kommunikálni kedves Orbán Viktor! Már ha pont nem az volt a cél, hogy senki ne lásson tisztán. Így csak feltételezni tudom, hogy arra utalhatott a magyar kormányfő, nem a magyaroknak járó uniós forrásokból csippentenek le az ukránok kedvéért.
Igaz, erről szó sem volt, senki nem állította Brüsszelben, hogy összesen 50 milliárd eurójuk van arra, hogy a magyarokat és/vagy az ukránokat támogassák – vagyis ez egy zéró összegű történet.
Valójában a most megszavazott összeg teljesen független attól a forrástól, amely Magyarországot megilleti, ám amelynek eddig csak az egyharmadát kapta meg. A fennmaradó mintegy 20 milliárd euró odaítélése továbbra is attól függ, teljesíti-e az Orbán-kabinet azokat az úgynevezett jogállamisági feltételeket, amelyekre az EU immár több mint két éve vár.
S ezt figyelembe véve már nagyon is felfedezhető logika a magyar kormányfő gondolatmenetében. Hiszen, ha mégsem kapjuk meg az uniós forrásokat, akkor megint lehet verni a tamtamot, hogy Brüsszel megszegte a megállapodást, mégis Ukrajnába megy az a pénz, ami Magyarországot illeti meg.
Amiből az is következik, hogy a forrásvisszatartást csak az unió kommünikéje fogja azzal indokolni, hogy továbbra sem teljesültek a jogállamisági feltételek, a magyar választópolgárok számára továbbra is az EU lesz a bűnbak.
Ahogy azt már az utóbbi közel tizennégy évben megszokhattuk. Legutóbb éppen annak kapcsán, hogy miért is ugrott több mint negyedszázada nem látott magasságba a hazai infláció és még annál is jobban az élelmiszerárak. Még véletlenül se a kormány hibás gazdaságpolitikai döntései, hanem azért, mert az unió szankciókat vezetett be az Ukrajnát megtámadó Oroszországgal szemben.
Hogy akkor emiatt a tucatnyi szankciót – az amúgy az Orbán-kormány által is kivétel nélkül – megszavazott többi huszonhat tagországban miért nem szaladtak el ennyire az árak, sőt még meg sem közelítették a hazaiakat, arra a mai napig nem tudott értelmes magyarázatot adni a kabinet.
Vélhetően azért, mert egész egyszerűen nincs szüksége rá. Támogatottsága ugyanis a hazai szavazók körében így is elsöprő. Mely állapot megváltozását a júniusi kettős – európai uniós és önkormányzati – választásokon sem fenyegeti veszély.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
