A családbarát kormányunk, mely saját bevallása szerint nem akar mások hálószobájába bemászni, újra feltette a sokszor lejátszott régi lemezt még valahonnan az '50-es évekből.
Belém diktálná, mit szabad hinnem és mit nem. Mit kell gondolnom, akarnom, és mit nem. Mivel elégedjek meg és minek örüljek. És mindezt most nem az "azé a világ, aki teleszüli"-házelnök, Kövér László prezentálta, hanem a legilletékesebbnek is kinevezhető kormánytag, a családügyekért felelős női miniszter, Novák Katalin. Hatalmi pozícióból. Nőként. Ez pedig csak tovább rontja a kormányról kialakult képet. Már ha lehet egyáltalán hova rontani, hiszen eddig is minden döntésével és számos nyilatkozatával determinálta már, nőként hol a helyem, mi a feladatom. Legalábbis abban a világban, amit ideálisnak tartanak. De mi van akkor, ha az ilyen fokú egyenlőtlenség, a nők rendszerszintű elnyomása és megbélyegzése, a családon belüli erőszak magas aránya, a túlnépesedés, a kisgyermekes anyák munkaerőpiaci és egyéb megbélyegzése, a kisgyermeket nevelők kilakoltatása a tehetősebbek támogatásával párhuzamosan mégsem felel meg az ideális fogalmának?
Mert mit is közvetített most Novák Katalin? Hát azt, hogy nőként nem kell választani pozíció és gyerekvállalás között, nem kell versenyezni a férfiakkal - amiben az is benne van, hogy semmi gond nincs azzal, ha ugyanazért a munkáért a nő kevesebb fizetést kap. Úgysem ez a lényeg. Meg úgy általánosságban is, egyénként, felnőttként nem kell kiteljesedésre törekedni, de még csak örömre sem. Az öröm a családban rejlik a nő számára és nem az élet egyéb spektrumán. Minden körülmények között. Sokkal inkább az számít a videó alapján, hogy olyan különleges adottságok birtokában vagyunk, amivel már önmagukban meg kellene elégedni. Arra most felesleges részletesen kitérni, hogy ezen üzenet közvetítője miniszteri pozícióba jutva szakmai karrierjének csúcsát érte el egy olyan kormányban, melynek vezetője szerint a nőknek nincs helye a politikában. És tetejébe pontosan ugyanúgy többmilliós fizetésért látja el feladatait, mint férfi kollégái.
A videóval és az üzenettel ennél sokkal nagyobb gondok is vannak. Először is ordít róla a manipuláció: sugallja, hogy mit kell tennem, akarnom, ami valójában az én saját döntésem lesz, ha eljutnak a makacs kis agyamig a hallottak. Novák Katalin szerint örülnöm kellene annak, ha ugyanazért a munkáért kevesebb fizetést kapok, mint egy férfi, miközben kultúrországokban a nemek közötti egyenlőséget tűzik a zászlajukra. Sőt, mi több, az ilyen fokú egyenlőtlenség egyenesen rendben is van. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Orbán Viktor a nemek közötti bérkülönbség témájával kapcsolatban azt mondta a parlamentben: ez ellen a kormány nem tud mit tenni. Képzeletben szinte láttam magam előtt, ahogy kamusajnálatot mutatva, tehetlenséget sugallva széttárja a kezét ennél a mondatnál.
De a videóra visszatérve: örülnöm kellene annak is, hogy nőként nemcsak egyszerre tudok gondoskodni a családról és - kevesebb pénzért ugyan, de - dolgozok, hanem annak is, hogy valami hihetetlen teherbírással áldott meg a sors. Csak azért, mert a személyi számom 2-essel kezdődik. Örülnöm kellene annak is, hogy mindenkinek megvan a maga helye és feladata, így hát töltsenek el örömmel a nemek közötti különbségekből fakadó szépségek is. Például az, hogy nőként meghozom a bátor döntést és gyereket szülök - mintha ehhez továbbra sem kellene egy férfi, egy társ, akivel közösen hozzuk meg a döntést -, a pasi pedig az összhang szépségének megnyilvánulásaként segít levenni a polcról a cumisüveget, amit én nem érek el. De nemcsak társ nem szükséges hozzá, hanem stabil kilátások és egyfajta biztosnak vélt jövőkép sem.
Ez a támogatott és dicsőített egyenlőtlenség nem szól másról, mint az elnyomás, a hatalomgyakorlás bebetonozásáról, egy boldogtalan, kiút nélküli jövőképről. Ahol van a pénzkereső férfi, aki eleve elrendelve többet ér, ezt már tudtára is adja a nőnek, és van a nála kevesebbet érő nő, akinek otthon a helye. Ahol az egyenrangú társak közösen meghozott, felelősségteljes döntéseit felülírja a nemzeti öntudat mázába burkolt tartalom nélküli, feladatorientált alapokra épülő családalapítás. Innen pedig már csak egy lépés "az elcsattant egy pofon, de megérdemelte" esetek hivatalos legitimációja. Ennek vége pedig csak súlyos katasztrófa lehet.
Ezt a bebetonozást erősítve olyan még csak véletlenül sem hangzik el a videóban, hogy hol van a férfi felelősségvállalása, a munkamegosztás, a mindennapokban társként való együttműködés, esetleg a férfi döntési joga, véleménye a gyerekvállalás kérdésében.
Vagy talán úgy gondolja a kormányunk, hogy a magyar férfiak mindegyike alkalmas, érett és felelősségteljes gondolkozású a gyerekvállaláshoz és időben meg is születik benne eme elhatározás? Esetükben ez adott és nem a mindenkori életkörülmények függvénye? Vagy egyszerűen teljesen mindegy, mert a nőnek otthon a helye, majd ő végzi mindazt, ami ezzel jár?
Legyen, felvállalom, nevezzen a kedves Olvasó idealistának, de úgy vélem, egy nyugati világban, egy felvilágosult, XXI. századi társadalomban nem szabad egy kormánynak ilyen legitimációt véghez vinnie. Kezdve egészen attól a ponttól, hogy nem vési kőbe kommunikáció szintjén sem a munkavállalás és bérezés során alkalmazandó nemi megkülönböztetésen alapuló mércét. Ezen a téren csakis a tapasztalat és a szakmai tudás számíthat. Egy felvilágosult társadalomban nem minden teher a nőre hárul, miután hazaért a munkából, vagy mielőtt elindul oda, hanem mindennek mondjuk csak a felével kell megbirkózni. Mert egyenrangú társak élnek a háztartásban, nem pedig szolga és úr - mint azt a kormánykommunikáció sugallja.
A XXI. században egy családbarát jelzővel ékeskedő kormány intézkedései és nyilatkozatai nem determinálják a szerepeket, hanem lehetőséget teremtenek, hogy az állampolgárok úgy dönthessenek saját életükről, hogy ne kapjanak közben hazaáruló, gyáva, felelőtlen stb. jelzőket. És főleg nem betonozza be a kommunikációjával az elnyomást.
Egy családbarát kormány nemcsak a tehetősebbeket és tehetőseket karolja fel, miközben kisgyerekes családokat lakoltat ki. Támogatja azokat is, akik még a gyerekvállalás előtt állnak és nem diszkriminálja azokat a támogatási rendszerben, akik előbb egy viszonylag stabil élethelyzetet és körülményeket teremtenének a családalapításhoz. Mondjuk pusztán egy biztos munkahellyel, ahol nem alamizsnáért dolgoznak. Ma ha nincs gyerek, vagy annak komoly ígérete, semmit nem kapsz. Boldogulj, ahogy akarsz. Sőt, ha van gyerek, akkor most már beteljesítve elrendelt sorsodat, viseld azt. Vállald a szerepedet, és cipeld a terheket. A dolgozó férfi terhét, akár úgy is, ha annak lenyomatát napokig kell alapozókkal és hosszú ujjú felsőkkel takargatni.
Tisztelt illetékesek ott a Kossuth téren! Most elárulok valamit: boldogulnék én. Ha Önök mondjuk ott a T. Házban nem erőlködnének ilyen káros és veszélyes videókkal. Ha kicsit belegondolnának abba, mit idéznek elő a kommunikációjukkal. Nem, most nem a KSH által havonta közölt demográfiai statisztikákra gondolok, hanem a folyamatokra, amiket elindítanak azzal, ha megpróbálják elhitetni, hogy hol a nő helye és mekkora terhet képes elviselni. Sőt, még meg is akarják mondani, mit kell tennie. És mondjuk a családon belüli erőszak melletti félretekintés helyett ratifikálnák az isztambuli egyezményt. Boldogulnék én, ha nem lennék hátrányosan megkülönböztetve például a munkaerőpiacon csak azért, mert nő vagyok és egyszer gyereket fogok szülni. Ha tudnám, hogy az egészségügy és az oktatási rendszer stabil lábakon áll. Ha nem azért kellene szülnöm, mert a kormány ezt a sorsot szánja nekem, vagy nem azért, mert ha szeretnék saját otthont magamnak és leendő családomnak, hazafi és bátor döntést kell hoznom. Ha biztosan nevelhetném úgy a leendő (lány)gyermekemet, hogy bármit elérhet, bármi lehet belőle, előtte a világ a maga kismillió lehetőségével. Hogy nem kell tartania a munkavállalás során a negatív megítéléstől, csak azért, mert a személyi száma nem 1-essel kezdődik. Hogy tudja, a papírfecnin szereplő egyetlen számjegy már rég nem számít, és a kormány sem akarja megmondani, neki hol a helye. Nem diszkriminál, nem determinál és pláne nem akarja egy hatalmi pozícióban lévő nő azt sugallni neki, hogy örüljön annak, hogy ő kevesebbet ér. Tudja azt is, hogy ezek az akadályok már mind ledőltek, és legalább az ilyen szintű egyenlőség már nem egy értelmezhetetlen fogalom, amiért csak távoli országokban küzdenek.
