Egyszerre érdekes és kínos figyelni, ahogy azok a magyar kormánypárti politikusok, kormányközeli sajtótermékek, szakértők és állami pénzekkel kitömött önjelölt véleményvezérek, akik bő egy héttel ezelőttig nagyjából egy az egyben Vlagyimir Putyin és az orosz kormánypropaganda álláspontját visszhangozták a nemzetközi politika kérdéseiben, most hogyan igyekeznek egyszerre igazodni a kormány hirtelen irányváltásához, és közben azért továbbra sem határozottan elítélni, amit Oroszország tesz.
Ez kinek könnyebben, kinek nehezebben megy, és persze a Fidesz-közeli térben még jócskán vannak olyanok is, akik továbbra is dzsungelharcosként védelmezik a védhetetlent, de azt gondolhatnánk, a vezető politikusokat azért sikerült már irányba állítani. Simicskó Istvánnak, a KDNP frakcióvezetőjének, korábbi hadügyminiszternek viszont úgy tűnik, nem szóltak a Putyintól történt rugalmas elszakadásról, és arról, hogy most már nem rés vagyunk az Unió és a NATO keleti falán, hanem erős bástya.
A másik – talán még elszomorítóbb – lehetőség, hogy az, amit a Hír TV Napi aktuális című műsorában kedden megosztott a nagyérdeművel, már az új irányvonalhoz van igazítva.
Simicskó István egy gyors Márki-Zay Péterezéssel melegít a beszélgetés kezdetén, aztán rögtön rátér az orosz felelősség relativizálására.
„Érdemes lesz egyszer, ha eljutunk majd megint a békéig, elemezni azt, hogyan jutott ide Ukrajna, hogyan jutott ide Oroszország, és egyáltalán Európa. Hogyan nem tudta megoldani, hogy ne legyen háború. Magyarország végig azon volt, hogy ne legyen háború. Brüsszelben is el kellett volna gondolkozni azon a magyar állásponton, ami az ukrán nyelvtörvény, illetve oktatási törvény elfogadása után állt elő.”
Szerinte tehát a kisebbségek jogainak korlátozása járt ilyen súlyos következményekkel, és talán a háború is elkerülhető lett volna, ha a magyar kormány kisebbségügyi javaslatait megfontolja az ukrán vezetés.
Ezután kiemeli, hogy az Egyesült Államoknak nem kellett volna „ilyen erőteljesen” NATO-tagságot ígérni az ukránoknak, és ezzel „biztatni őket”. Sajnálkozva teszi végül hozzá: „szomorú tény”, hogy idáig jutottunk, hogy családoknak kell menekülnie.
Emlékezzünk meg azért a riporterről, Gerhardt Mátéról is, aki végig méltó partnere Simicskónak, és egyetlen egyszer sem von kétségbe semmit, amit mond, ezen a ponton pedig készségesen felad egy magas labdát a politikusnak, és elmondja, hogy bizony, 2014 óta megy a harc, és Putyinnak az egyik fő indoka, hogy szeretné megvédeni az ottani oroszokat. „A háborúnak sok oka van, és legtöbbször a háborút semmi sem tudja indokolni, de ez is ott van az okok között” – mondja bölcsen.
Mindenkinek megvan a maga izgazsága
Simicskó erre megint fut egy tiszteletkört Moszkva felé, amikor kifejti, megvan mindenkinek a maga érdeke, a maga igazsága, az oroszoknak is. Az ő érdekük speciel szerinte az, hogy Ukrajna ne legyen NATO-tag, mert „az Egyesült Államok rakétákat telepíthetne” az ukrán-orosz határra. Az, hogy erről soha, semmilyen összefüggésben nem volt szó, ahogy a Moszkvához hasonlóan közel eső balti államokba, és semelyik egykor a keleti blokkba tartozó NATO-tagállamba se telepített senki atomfegyvereket, az az egykori hadügyminisztert nem zavarja. Helyette inkább megcsillogtatja történelmi tájékozottságát, és a Kijevi Rusztól a mongol invázión át a Szovjetunió felbomlásáig vázolja fel lendületes ecsetvonásokkal a térség történelmét.
De mindez csak a felvezetés ahhoz a gondolathoz, hogy Putyin valójában testvérnépként bánik az ukránokkal. És ez az elmúlt napokban is megmutatkozott Simicskó szerint.
„Látható egyébként a katonai akciókban is – persze vannak civil áldozatok, és ez szörnyű, hogy vannak, családok menekülnek, ez tényleg borzasztó –, de igyekszik az ukrán civil lakosságot nem támadni, kifejezetten katonai objektumokat támadni az első napokban.”
Erről eszünkbe juthat a klasszikus vicc Leninről, aki ugyebár közéjük is lövethetett volna, csak annyi a különbség, hogy Putyin ezt már megtette. Simicskó ezt nem 24-én délelőtt mondta, hanem a háború hetedik napján, amikor például Harkivot napok óta lőtték éppen az oroszok (az ukránok és egyes külső megfigyelők jelentései szerint betiltott kazettás bombákkal, sőt elképzelhető, hogy a rettegett termobárikus tölteteket is bevetve). Kijev ellen is rendszeresek voltak a légicsapások. Most képzeljük el, mi lett volna, ha Putyin nem viseltetik ilyen nagy jóindulattal az ukránok irányába.
Simicskó ezután kifejti, hogy az orosz haderő milyen hatalmas „légi és egyéb fölényben” van, „a flottáról nem is beszélve, harckocsikban is”. Már e mondatok közben is érezhető a kereszténydemokrata frakcióvezető őszinte csodálata az orosz hadigépezet iránt, de ezután még rátesz egy lapáttal.
„Bízzunk benne, hogy hamarosan a béketárgyalások dűlőre jutnak, de attól tartok, elhúzódó folyamatról lesz szó. Nem feltétlenül katonai értelemben. Én bízom benne, hogy katonailag ez elég gyorsan véget fog érni, mert elég egyenlőtlenek az erőviszonyok.”
Tehát az egyik fél gyors győzelmét reméli, és mivel ez a fél szerinte csak az óriási fölényben lévő orosz lehet, kimondható: a Simicskó István Putyin gyors győzelmében reménykedik.
Innen már nehéz lenne fokozni, és nem is sikerül, még belefér a beszélgetésbe egy a jelek szerint a 21. századra is jól alkalmazható gondolat az 1831-ben meghalt Clausewitztől, aki szerint ugyebár „a háború a politika folytatása más eszközökkel”, majd Simicskó azt is kifejti, hogy nem tartja „a szankciókat feltétlenül jó megoldásnak”, végül elköszönés előtt még egy odavágás Márki-Zaynak.
Ez tehát a kisebbik, elméletben a keresztény értékeket képviselő kormánypárt frakcióvezetőjének, Orbán Viktor korábbi hadügyminiszterének a véleménye a szomszédban folyó háborúról.
A teljes beszélgetés itt látható:
Aki pedig arra kíváncsi, milyen az, amikor egy politikusnak egy újságíró nem engedi, hogy elkenje a kérdést, ki a felelős a háborúért, az nézze meg a dublini orosz nagykövettel készült interjút:
