Hogy egyetlen mondatban felelevenítsük a lényeget: az osztrák államvasutak (ÖBB) a Kelet- és Közép-Európa felől utazók számára, továbbutazás esetén, kötelezővé tette a bécsi átszállást.
Tehát azok az osztrák állami tulajdonban levő vonatok, amelyek Linz, Salzburg, München és más, nyugatabbra levő városokba mennének, végállomásként megállnak a bécsi főpályaudvaron. Ott a továbbutazók lekászolódnak, megkeresik az a vágányt, ahonnan a felsorolt célállomásokra indul a vonatjuk, arra felkászolódnak, aztán irány a végcél.
Az intézkedés okaként azt tették közzé, hogy a Magyarországról érkező nemzetközi expresszek folyamatosan késnek, mégpedig nemcsak néhány percet, hanem vastag félórákat, és még többet is, amivel lehetetlenné teszik e járatokról való átszállást, hiszen lekésik a csatlakozást. Ami egyfelől igaz, másfelől indokolatlanul rossz fényt vet az ÖBB-re. Hogy mennyire éppen erről van szó, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az ÖBB rendelkezése a Railjet vonatokra érvényes (azok közül sem mindre), hiszen ezek osztrák tulajdonban vannak. Ettől függetlenül a Budapest-Hegyeshalom vonalon ugyanúgy késnek, mint magyar társaik. Bécs felé, a határ után már nem állnak meg, ott akár 160 kilométeres óránkénti sebességgel is mehetnek, de egy fél órás, vagy annál is nagyobb késést nem tudnak behozni.
Visszatérve az ÖBB közleményére, amely nem foglalkozik a nem osztrák tulajdonban levő nemzetközi expresszekkel (Csárdás, Hortobágy, Kálmán Imre, Liszt Ferenc, Transsilvania): azok mehetnek bár Ausztriába, Svájcba, vagy Németországba, az akár tetemes késésükkel nem rájuk vetnek rossz fényt. Ehhez annyit azért érdemes hozzátenni, hogy az osztrák vonatok, ha nem a svájciak pontosságával is (bár azok sem a régiek már, noha igyekeznek), de megbízhatóak. Ehhez feltétlenül hozzá kell tenni, hogy az osztrákok igyekeznek mindenben pontosak lenni, az élet minden területén. Ők szabálykövetőek. Ezért aztán elvárják, hogy a hozzájuk betévedők is azok legyenek.
Ami a Railjet vonatokat illeti, a Budapest-Bécs útvonalon a Keleti pályaudvartól Hegyeshalomig magyar személyzet teljesít szolgálat. Hegyeshalomnál elhagyják a szerelvényt, helyettük osztrák kollégáik szállnak fel és mennek tovább. Kivéve a büfékocsit, amelynek dolgozói ÖBB-alkalmazottként a teljes útvonalon teljesítenek szolgálatot és fizetni is csak euróban lehet. Ez érdekes jogi kérdéseket vet fel, de most nem ezzel foglalkozunk. Erről a kérdésről néhány hónapja érdekesen nyilvánult meg Vitézy Dávid, pedig akkor még szó sem volt az „osztrák ebzárlatról” – bár sok mindenben előrevetítette az árnyékát. Csak emlékeztetőül: szárnyvonalak bezárása, folyamatos késések nemcsak (de főként) a Budapest-Hegyeshalom vonalon, és másutt is, állandó pénz- és munkaerő-hiány. Ezeknek a bajoknak jórésze úgy vetődött a felszínre, hogy a mélyben hosszabb ideje munkálkodó megoldatlan kérdések szinte előre jelezték a nagyobb baj, vagy bajok jelentkezését.
Akik átfogóan és jól ismerik-ismerték a honi vasúti közlekedés egyre szorítóbb problémáit (lásd a fenti hivatkozást), felhívták a figyelmet arra, hogy a jelentkező bajok a jéghegy csúcsát jelzik, ennél sokkal súlyosabb, rendszerszintű problémasorozatokat kellene orvosolni, mégpedig rendszerszintű helyreállítási koncepcióval, nem pedig a hirtelen (bár várható), kráterekké növekvő lukak befoltozásával. Triviális hasonlattal élve: ugyanis az ilyen és efféle „megoldjuk okosba” magyar módi olyan, mint a rosszul megstoppolt zokni: biztos, hogy legközelebb a kapkodva elvégzett munka mellett fog kiszakadni.
Az ilyen és ehhez hasonló, nem csak a vasúttal kapcsolatos (hirtelen, de nem váratlanul) kipattanó komoly bajok, melyeknek akár nemzetközi kihatásaik is lehetnek, óhatatlanul felvetik azt a követelményt, hogy ezek következménye vezetők feje hullása, akár miniszterig bezárólag. Lehet, hogy más országokban ez bevett szokás és esetleg segíthet a bajok megoldásában, nálunk azonban sajnos semmin sem tudna segíteni. E pillanatban ugyanis nincs honnan erre a területre átirányítani akkora összeget, amely gyorsan megoldhatná a kritikus helyzetet és ha lenne is, visszafelé nem tudná jóvátenni a hosszabb ideje létező bajokat. A gyors zoknistoppolás ugyanis nem megoldás, a rendszerszintű helyrehozatal viszont akkora összeg lenne, amelyet egy rendben működő gazdaság sem tudna könnyen kigazdálkodni és gyorsan átirányítani. Az eladósodott és nemzeti valutájának egyre gyorsuló leértékelődésével küszködő magyar költségvetésnek sok más gondját is meg kell oldania. Például a következő hónapban a beígért nyugdíjkiegészítést.
Az ÖBB közleményben az szerepel, hogy az „osztrák bünti” október 2-án kezdődött és október 26-án ér véget. Bár ez az utóbbi dátum mintha feltételesen szerepelne. Vagyis lehet, hogy meghosszabbítják. Nyilván nem hasraütéssel, hanem annak fényében, hogy a vonal magyar szakaszán mikor állnak helyre a megfelelő közlekedési feltételek. Ismerve a magyar építőipar helyzetét és működését, kevés a valószínűsége, hogy határidőre (már ha van egyáltalán határidő) elkészülnek. Akkor pedig tovább tart az ebzárlat. Vagy bünti. Attól függ, hogy honnan nézzük.
Van azonban ennek az intézkedésnek egy eddig nem nagyon hangoztatott, vagy elemzés alá vont része. Ez az az uniós szabály, amely kötelezi az adott országot, hogy a vasúti pályafelújítások előtt bizonyos idővel (hetekkel, vagy hónapokkal) korábban értesítse a partnereket a várható fennakadásokról, késésekről, hogy fel lehessen készülni rá. Nos, ez az, amit a MÁV egyáltalán nem tett meg és ez már önmagában is nagyobb bűn, mint a folyamatos késések együttvéve. Az ÖBB ezt nem hangsúlyozta, mint ahogy azt sem, hogy a MÁV (Magyar ÁLLAM Vasutak) végül is maga a magyar állam (mint annak megalakulása óta tulajdonrésze). Ennél az osztrákok sokkal kifinomultabbak. Vagy körmönfontabbak. Nem mennek neki a magyar államnak szemtől szembe, dérrel-dúrral, nemzetközi robajjal, figyelmeztető jegyzékek tucatjaival. Ők nem hibáztatják, nem szidják a magyar államot kötelességmulasztásért. Eszükben sincs. Csak bevezetik az ebzárlatot, amivel nem túlságosan nagy, de mégiscsak érezhető kellemetlenséget okoznak az utazóközönségnek: majd azok megteszik azt, ami elvárható tőlük. Tegyük hozzá: az utazóközönség nem csak magyarokból áll (honfitársaink szívesebben utaznak a Csárdás, Hortobágy, Kálmán Imre, Liszt Ferenc, Transsilvania expresszeken). A Railjet utasai sem feltétlenül kelet-európaiak, hanem például hazatérő nyugati turisták (főként fiatalok).
A mostaniak fényében érdekes megvilágításba kerül a cseh vasúttársaság közleménye, amely bejelentette a pályafelújítást egy cseh-osztrák viszonylatban lévő vasúti pályán, annak rendje és módja szerint: hogy mikor mi fog történni, és meddig tart. Ennyi és egy szóval sem több. Sem a cseh, sem pedig az osztrák oldalról. Erre mondja az angol szólásmondás: business as usual.
