Meccsen voltam. Illetve A Meccsen! Igen, a magyar-montenegróin. Amelynek ugyan már nem volt tétje, mégis – ahogy mondani szokták – egy gombostűt sem lehetett leejteni a Puskásban.
Az az érzés nem furcsa, hogy egy vb-, vagy Eb-selejtezőcsoport záró meccse már nem oszt, nem szoroz. Ám az utóbbi ötven évben sajnos általában azért állt elő e helyzet, mert már régen eldőlt, hogy nem juthatunk tovább.
Gondoljunk csak bele: utoljára közel negyven éve, 1985-ben futott ki úgy a magyar válogatott a zöld gyepre, hogy már zsebben volt a repjegy! Akkor a holland válogatottat fogadtuk idehaza – van Bastenestül, Rijkaardostul, Koemanostól! –, de a népünnepély keserűre sikeredett, kikaptunk 1:0-ra.
Több mint egy órán keresztül vasárnap is volt veszély erre, de szerencsére most másként alakultak a dolgok. Igaz, ezúttal azért az akkori Hollandiához – amely két évvel később Európa-bajnok lett! – semmilyen szinten nem hasonlítható Montenegró volt az ellenfél.
Szóval a népünnepélyt most semmi nem zavarta meg. Legalábbis a végeredmény. Mert abban nem vagyok biztos, hogy mind a 65 ezer néző, kivétel nélkül a legszebb emlékei közé raktározza-e el 2023 novemberének 19. napját.
Tudom, ünneprontó leszek, de leírom: a körítés méltó volt a múlthoz – vagyis ahhoz az időhöz, amikor utoljára értünk el ilyen nagy sikert. Sőt, még a kádári éveket is sikerült lepipálni, illetve, helyesebb úgy fogalmazni, hogy alulmúlni. Hiszen sem 1985-ben, sem a korábbi két alkalommal, amikor még „vadabb” viszonyok voltak, például nem volt Gorbacsov, vagyis az 1982-es és az 1978-as vb-selejtezők előtt sem szólt közvetlenül a himnuszok előtt mondjuk a Párttal, a néppel egy az utunk vagy az Internacionálé.
A Nélküled viszont most igen. Mondhatni logikusan, hiszen az a DAC nevű, dunaszerdahelyi futballcsapat dalából gyakorlatilag második magyar himnusszá vált. Ám egyúttal a jobboldali kötődés, a kormánnyal való szimpatizálás szimbólumává is. Olyannyira, hogy ma már nincs Fidesz-kampányrendezvény a Nélküled nélkül. Ez a dal ma már olyan jelkép, mint az, ha valaki március 15-e mellett máskor is kitűzi a kokárdát – 2002 áprilisa óta így jelezve, hogy Orbán Viktorék híve.
Aki tehát nem dalolja felállva a Nélküled-et, az nem magyar? Emlékezzünk csak, néhány éve az egyik újságíró kollégám ülve maradt és a szája sem mozgott – kapott is érte hideget-meleget a kormánypártiaktól.
Most annyival volt jobb a helyzet, hogy nekem senki nem szólt, álljak fel, pedig a közelemben volt például Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára.
Arra, hogy nem énekeltem, nem lehetett (volna) mentség, hogy nem tudom a szöveget. Ebben segített a kivetítő. Illetve segíthetett volna.
Már-már úgy gondoltam, a futball szerelmeseként kár volt kijönnöm, hiszen még a csapat sem játszott úgy, ahogy kivívta a továbbjutást (a szerbek kétszeri legyőzésével), inkább a litvánok és a bolgárok elleni idegenbeli arcát mutatta.
Valamivel több mint egy órán át. Akkor aztán Szoboszlai Dominik megvillant, engem végképp meggyőzve, hogy közel hat évtized óta tartó földi pályafutásom negyedik hazai korszakos zsenijét látom, Törő, Nyíl és Döme után.
Ráadásul még az eső is elállt, vagyis hazafelé még a november is szárazzá vált.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
