Képzelje el, hogy sportolt egyet, fizikai munkát végzett, vagy ebben a kánikulában akár csak óvatlanul szabad ég alatt megmozdította valamelyik lábujját! Megszomjazott? Most képzeljen el egy kellemes, ízlés szerint akár jégkockákkal telepakolt, nagy pohár innivalót! És most képzelje el, ahogy ezt hosszú, nagy kortyokban fenékig üríti! Szinte már a gondolat is oltja a szomjúságot, nemde? De ha ezt a valóságban tenné meg, akkor biztosan azonnal megszűnne magát szomjasnak érezni. De miért?
Ha most valaki arra gondol, hogy mi lenne annál nyilvánvalóbb, mint hogy az ivás oltja a szomjúságot, azt arra kérnénk, gondoljon utána kicsit jobban. A szomjúság érzetét – persze leegyszerűsítve – alapvetően az okozza, hogy szervezetünkben lecsökken a folyadék mennyisége, pontosabban megemelkedik benne a különböző vízben oldott anyagok koncentrációja. Erről agyunk jelzést kap, majd a szomjúságérzet formájában jelzi tudatos énünknek, hogy ideje lenne innunk valamit.
Kísérleti ivászat
Azonban amikor iszunk, akkor ez a koncentráció nem csökken le azonnal, a folyadéknak ugyanis legalább negyed órára van szüksége ahhoz, hogy elkezdjen felszívódni, és ezáltal visszaállítani a szervezetünkben az optimális viszonyokat. Egy nagy pohár frissítő felhörpintése mégis azonnal megszünteti a szomjúságot. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez így van, hiszen például az evésnél nem ez történik. Biztosan minden olvasóval előfordult már, hogy nagyon éhesen ült le enni, majd nagyon gyorsan evett sokat, és mivel az agyáig még nem jutott el a jelzés, hogy valójában már tele van, a rosszullétig túlette magát. Ugyanez nem fordul elő ivás esetén. De ha nem a tápcsatornában történő felszívódásból, akkor honnan tudja a szervezetünk, hogy már ittunk?
A válasz olyannyira nem magától értetődő, hogy csak egy 2018-as cikk írta le először kísérletekkel alátámasztva, miként is történik mindez, korábban csak feltételezések voltak erről. Kutatók már korábban azonosították azokat a neuroncsoportokat az agyban, amelyek a szomjúságérzetért felelősek, azt viszont sokáig nem tudták kideríteni, pontosan milyen jelek hatására is némulnak el ezek.
Vineet Augustine indiai kutató és társai egereken kísérletezve jutottak arra a következtetésre, hogy a jelzések egyáltalán nem a felszívódás helye felől, hanem a száj és a garat területéről érkeznek. Az agy úgynevezett medián preoptikus magjában található idegsejtek az innen beérkező, a folyadéknyelés által kiváltott ingerekre reagálva helyezik gátlás alá az egyébként egy másik agyi területen, a szubfomikális szervben található, a szomjúságérzetért felelős idegsejtek jelzéseit.
Ezt a Nature-ben megjelent cikkük tanúsága szerint két irányból is bizonyították a kutatók: ha ezeket az idegsejteket aktiválták, akkor az egyébként dehidratált egerek sem fogyasztottak folyadékot, ha pedig kiiktatták ezeket az idegsejteket, akkor az egerek a szokásosnál kétszer többet ittak.
Megtéveszthető érzékelés
A dolog további érdekessége, hogy az agy valójában nem a folyadék jelenlétére reagál, hanem a kifejezetten a folyadékra jellemző nyelési folyamatokra. A szomjúságérzetet kioltó jelzést a nagy kortyokban, folyamatosan történő nyelés váltja ki, ezért például az ételfogyasztás nem veri át az éberen figyelő sejteket.
Más viszont át tudja verni. Ha például zselés, tehát szétrágandó formában fogyasztanánk esetleg folyadékot, akkor azt a szervezetünk nem fogadná el ivásként, tehát továbbra is szomjasnak éreznénk magunkat egészen addig, amíg valóban fel nem szívódna a folyadék. A kutatók azt is kipróbálták, hogy mi van akkor, ha csak apró, egy-két másodperces kortyokban engedik inni az egereket, ezek a példányok azután is tovább ittak, hogy elfogyasztották a megfelelő, a többieket már kielégítő mennyiségű folyadékot. Másrészről viszont a jóízű, nagy kortyokban történő nyelés akkor is csökkentette a szomjúságérzetet, ha a szerencsétlen állatokkal a szomjúságot egyébként nem oltó anyagot, például olajat itattak.
Evolúciósan több oka is valószínűsíthető annak, hogy szervezetünk így működik. Folyadékot rendkívül gyorsan vagyunk képesek fogyasztani, tehát bőven túlihatnánk magunkat, mielőtt még elkezdhetne felszívódni a folyadék. Ez igencsak megterhelő, szélsőséges esetekben a szervezet egyensúlyát akár halálosan is felborítani képes állapotot idézne elő. Ha ilyen súlyos bajt nem is okoz a túlzott folyadékbevitel, a felesleges mennyiséget a szervezet nem tudja eltárolni, hanem a veséket igénybevevő módon kiválasztja és eltávolítja.
Ráadásul egy állat ivás közben, jellemzően a nyílt vízparton, lehajtott fejjel van az egyik leginkább kiszolgáltatott helyzetben. Nézzük csak meg, milyen óvatosan isznak a ragadozók támadásának kitett növényevő állatok – jobb ezt a veszélyes helyzetet minél rövidebbre fogni, tehát evolúciós előnnyel járt, ha egy állat csak a szükséges mennyiségű folyadékot itta meg, azt viszont gyorsan, nagy kortyokban fogyasztotta el.
Ha tehát legközelebb valaki gyermekére – vagy akár önre – rászólna, hogy ne igyon olyan mohón, akkor nyugodtan válaszolja neki azt, hogy ez evolúciós kényszer, ráadásul kicsi, apró, elhúzott kortyokban fogyasztva nem oltja a szomjat a folyadék. És ez nem csupán szubjektív vélemény, hanem tudományos tény.
(A témáért köszönet a Koronavírus vakcináció - szakirodalmi tallozó Facebook-csoportnak)
