A gyárbezárást nevezte az egyik leginkább bevált gyakorlatnak dr. Sipos Márta munkajogász. Az mfor.hu kérdésére Sipos elmondta, hogy a hosszabb leállás nem feltétlen ütközik jogi akadályba, szabályosan is megoldható, amennyiben a vállalat munkaidőkeretben dolgoztat. Ebben az esetben a munkavállaló nem 8 órában dolgozik, és a pihenőnapok sem mindig esnek a hétvégére. A 2001 óta hatályban lévő rendszert a munkáltatók harmada alkalmazza, főként a kereskedelemben és a nagyobb gyárak esetében. A problémát csak az jelenti, ha előre vagy utólag a munkáltató mégis ledolgoztatja a kieső 2-3 hetet.
Jóval nagyobb gondot okoznak a hektikus termelésű vállalatok. A kiszámíthatatlanul érkező megrendelésekből adódó leállások idejére állásidőt kellene fizetni, ehelyett a cégek legtöbbje kényszerszabadságra küldi dolgozóit. Pataky szerint a munkavállalók általában nem hazaküldéskor emelik fel hangjukat, inkább az év második felében, mikor szembesülnek szabadnapjaik megcsappant számával. Így gyakran előfordul, hogy az év végi karácsonyi vásárlásokra fizetés nélküli szabadságot kell kivenniük. Az eljárás ugyan jogszerűtlen, azonban közel sem példa nélküli.
Kényszervállalkozók: menjek vagy maradjak
|
Nehéz helyzetben vannak a kényszervállalkozók. Mivel nekik a jog szerint nem jár szabadság, így vállalatukon múlik, mennyire humánusan sikerül megoldani a kérdést. Sipos tapasztalatai szerint általában két bevett gyakorlat létezik: a munkáltatók tudomásul veszik a szabadságot, illetve nem kötnek szerződést a szabadság idejére.
A tudomásul vétel természetesen nem jelenti azt, hogy előbb vagy utóbb ne kellene ledolgozni a kimaradt napokat, de ezzel a dolgozók is kalkulálnak. A munkajogász szerint mindkét félnek érdeke, hogy ne derüljön fény a túldolgoztatásra és a kényszervállalkozásra, így mindenki hallgat. A hatóság sem tud sokat tenni az ügyben, mivel a magánvállalkozókra ebből a szempontból nem vonatkozik semmilyen törvény, így nincs is mit számon kérni a cégeken. Azokkal a szabályos munkaszerződésekkel sem tud mit tenni a hatóság, melyekben egy hónap lyuk tátong a nyári szabadság idején. Sipos szerint az egyetlen megoldást egy körültekintőbb szabályozási rendszer jelentené.
Nem tehető felelőssé azonban minden esetben a vállalat. Sokszor a dolgozó az, aki nem él a törvény adta pihenés lehetőségével és a következő évre csúsztatja a szabadnapokat, illetve azok kifizetését kéri. Utóbbi azon túl, hogy nem szolgálja a regenerálódást, még jogszerűtlen is. Előfordul, de nem célravezető az sem, ha a "rakoncátlan" dolgozó kisebb szabadságokra szabdalja szét az éves penzumot, hiszen két-három nap alatt nem lehet kipihenni a fáradalmakat.
Extrém esetek a szabadság világábanA szabadságolás terén a bevett gyakorlat a két hét, de a közép- és felsővezetői rétegben - ahol anyagilag megengedhetné magának a dolgozó, hogy hosszú időt üdüljön - általában ezzel sem szoktak élni, a 4 hét pedig kifejezetten ritka. Ha mégis elengedik a vezetőt, csak hű társával, a bekapcsolt mobiltelefonnal együtt mehet nyaralni.
A hosszabb szabadságok hiányára hivatkozott egyik hazai utazási irodánk is, amely megkurtította addig 20-25 napos egzotikus útjait 16-17, illetve 9-11 napra, jelentősen növelve ezzel fizetőképes, menedzseri ügyfélkörét.
A végtelennek tűnő nyaralás azért nem példanélküli. Talán még emlékeznek néhányan annak a magyar házaspárnak a történetére, akik autóval utazták körbe a földet. A kaland egy évig tartott, s 15 hónapos fizetés nélküli szabadságuk leteltével mindketten folytathatták munkájukat vállalatuknál. Az ilyen fokú bizalom azonban kivételes.
Extrém eseteket ugyan mindenki ismer, olvasóink és a megkérdezett szakértők válaszaiból azonban úgy tűnik, nem gyülekeznek viharfelhők a nyári szabadságolások ege felett, s ha némi kompromisszum árán is, de mindkét fél megelégedésével zárul a nyári szezon.
Istvánko Viktória Menedzsment Fórum
