A folyamat első lépéseként megtanították az állatoknak a bújócska szabályait. A siker érdekében maguk a tudósok is beszálltak a játékba, később pedig teljes mértékben kiléptek belőle. Ekkor már az egyik patkánynak kellett elbújnia, a másiknak pedig meg kellett találnia a társát. A rágcsálókat becézgetéssel és kedves szavakkal ösztönözték, illetve jutalmazták is őket. A játék fontos része volt az is, hogy a patkányok jó rejtekhelyet keressenek maguknak, nehezebbé téve ezzel a hunyó feladatát.
Kis idő elteltével már jutalomra sem volt szükség, mivel az állatok élvezetből folytatták tovább a mókát. De, ami még ennél is meglepő eredménynek mondható, hogy szándékosan késleltették a játék befejezését. Ráadásul különbséget tudtak tenni a két szerep között, eltérő taktikákat alkalmazva a keresés és az elrejtőzés során. Amikor sikereket értek el, vidáman ugrándoztak és a boldogságukat fizikailag is mérni tudták a tudósok. Vagyis az állatok egyértelműen élvezték a bújócska perceit.
Nehézségek a vizsgálat során
A kutatást vezető Michael Brecht és Annika Reinhold szerint érdekes volt megfigyelni azt, hogy milyen módszerrel éreznek rá a patkányok a játék ízére. A legnehezebb feladat az volt, hogy rávegyék a rágcsálókat a rejtőzködésre, hiszen kezdetben még az állatok nem értették, miért van erre szükség. Ehhez kellett a jutalmazás, mint eszköz. Azonban, amint ráéreztek a móka lényegére, már alig bírták abba hagyni a bújócskázást. Újra és újra elbújtak, abban bízva, hogy ezzel is megnyújthatják a játék idejét.
Ami még nagyon meglepte a tudósokat, hogy az állatok képesek voltak megjegyezni a társaik korábbi rejtekhelyeit és a játék kezdetekor rendszerint ezeket ellenőrizték elsőnek. Ha nem jött be a számításuk, nem estek kétségbe, ehelyett inkább elkezdtek azon gondolkodni, hogy merre induljanak el a keresésben. Ebben pont úgy működnek, mint az emberek. Logikusan elképzelve térképezik fel a lehetséges megoldásokat.
Azok az egyedek, amelyek a legtöbbször bújtak el, gyorsan rájöttek arra is, hogy mi adhat jó fedezéket a számukra.
A vizsgálat visszhangja
Egyes kutatók szerint további kísérletekre van szükség, hiszen önmagában az a tény, hogy a patkányok igyekeznek minél jobb búvóhelyet keresni maguknak, még nem értékelhető kirívó megállapításként. Úgy vélik, ez egy természetes válaszreakció csupán a részükről.
Peggy Mason, aki a Chicagói Egyetemen dolgozik neurobiológusként, viszont azt vallotta, hogy a kutatás korántsem volt eredménytelen, mivel rávilágított arra, hogy a patkányok és az emberek mennyire hasonlítanak. Szerinte a patkányok bújócskázása mögött ugyanazok az okok vannak, amiért az emberek is szeretik ezt a játékot: egyszerűen élvezetes!
Forrás: www.eurokartevoirtas.hu
