A legutóbbi idényben, amikor Lionel Messi nem volt a Barcelona első csapatának játékosa, a Valencia lett a spanyol bajnok, a Bajnokok Ligáját a Porto nyerte meg egy üstökösszerűen emelkedő fiatal szakember, José Mourinho vezetésével; az Arsenal veretlenül diadalmaskodott az angol bajnokságban, amelyben szerényen, a 16. helyen bújt meg a Manchester City. Az Európa-bajnokság a görög válogatott teljesen valószínűtlen győzelmével zárult.
A Barcelonánál aligha gondolhatta bárki, hogy egyszer „le kell futtatni” ezt a gondolatsort, mert Messi elhagyja a klubot, márpedig ez történt: a pazarló és felelőtlen gazdálkodás, a koronavírus-világjárvány hatásai és a liga által meghúzott költségvetési plafon együttesen vezettek ahhoz, hogy a hatszoros aranylabdás nemcsak szeretett klubját, hanem Spanyolországot is otthagyta, hogy Párizsban folytassa pályafutását. Messi párizsi kalandja a közeljövő egyik legérdekesebb története lesz, mi viszont most elsősorban azt az űrt vizsgáljuk meg, amit maga mögött hagy. Távozása a Barcelonának és a spanyol futballnak is nagy csapás, s kérdés, a ligának miként sikerül újradefiniálnia magát.
Mert hogy Messi nélkül ez is feladat lesz.
Legjobbak-e a legjobbak nélkül?
Afelől semmi kétség, hogy a világ legprofibban felépített és menedzselt, leggazdagabb, legcsillogóbb futballbajnoksága az angol Premier League. Viszont elképzelhető, hogy a spanyol La Liga szakmailag a legerősebb, legalábbis nemzetközi szinten a közelmúlt legeredményesebbje volt. A 2008–2009-es idény óta a spanyol klubok a 26 európai trófeából (Bajnokok Ligája vagy UEFA-kupa/Európa-liga) 15-öt (7 BL és 8 EL) hódítottak el. A legutóbbi tizenegy Aranylabda-választást spanyol bajnokságban játszó futballista nyerte (hatszor Messi, négyszer Cristiano Ronaldo, egyszer Luka Modric), hat olyan idény volt, amikor a legnagyobb egyéni díj képzeletbeli dobogójára csak a La Ligában játszók fértek fel. Ha ehhez hozzávesszük a válogatott páratlan sikerszériáját (2010-ben világbajnoki, 2008-ban és 2012-ben Európa-bajnoki győzelem), akkor ez alapján azt is mondhatjuk, hogy az elmúlt bő egy évtized a spanyol futballról szólt. Hogy a következő dekád mit hoz, az már jóval homályosabb.
Messié marad a csúcsfizetés
Bár Lionel Messi nem kap új klubjától annyi pénzt, mint amennyit kifutó szerződése alapján a Barcelonától kapott, PSG-s kontraktusa így is busásan fizet. A párizsi klub tagadta, hogy az argentin szupersztár jelentős aláíráspénzt kapott volna (bár kapott egy „üdvözlőcsomagot”, amelyet részben kriptovalutával fizetett a klub), ám a Le Parisien és a L’Équipe szerint Messi enélkül is 35-40 millió eurót kasszíroz évente adózás előtt. Ehhez az összeghez csapódnak még a teljesítménybónuszok, illetve a névhez és képmáshoz fűződő jogok – Messi a mezeladásokból is részesül, márpedig a szurkolók valósággal megostromolták a boltokat átigazolásának bejelentése után. Messi valószínűleg új szerződésével is a világ legjobban kereső labdarúgója lesz, megelőzve Cristiano Ronaldót és Neymart.
A spanyol bajnokság szárnyalásához hozzájárulhatott, hogy a rivális ligák közül az olasz Serie A jókora kútba került, 2010 óta nem nyert európai kupát egyik együttese sem. A francia bajnokság a katari „szteroidokon” élő PSG-n kívül nem versenyképes és inkább nevelőligának számít, a németnek nem feltétlenül használ a Bayern München hegemóniája. Az angolban több a pénz és több a sztár, mint a spanyolban, ám a La Ligának ott volt Lionel Messi és Cristiano Ronaldo, két olyan futballista, aki eséllyel száll versenybe a minden idők legjobbja címéért.
Messi és Ronaldo egyaránt Spanyolországban élte fénykorát, személyes varázsával és tudásával rengeteg rajongót szerzett a bajnokságnak is. A világ két – a Barcelonából korábban szintén Párizsba továbbálló Neymarral már három – legnépszerűbb, legnagyobb rajongótáborral bíró játékosa olyanokat is a ligához csábított, akik sokkal inkább a futballisták, semmint a klubok rajongói voltak. A sokaknak már unalmassá vált, ám a 2010-es éveket meghatározó Messi–Ronaldo (párhuzamosan Barcelona–Real Madrid) párharcnál nem volt nagyobb sztori. Mintha külön szuperhősei lettek volna a La Ligának, s ez meglátszott a pályán, valamint pályán kívül. Jelenlétük jelentősen növelte a bajnokság presztízsét, a nemzetközi érdeklődést, segített tömni a klubkasszát, és a ligának sem volt épp rossz a közvetítési jogok versenytárgyalásainál, hogy Messire és Ronaldóra építhetett.
Neymar távozása még kiheverhető csapás volt (bár a Barcelona mostani, súlyos problémáinak egyik eredője), ám az, hogy előbb Ronaldo, majd Messi is otthagyta a ligát, már aligha tesz jót népszerűségnek, nézettségnek, és nem növeli a szponzorok és médiavállalatok költekezési kedvét sem. Pedig a spanyol futballnak – mint oly sok másnak – pénz kellene. Készpénz. Lehetőleg gyorsan.
Katasztrofális klubmenedzselés
Hogy mennyire szükség van a pénzre, a Barcelona példája jól mutatja. A katalán szuperklub Neymar távozása után elképesztő „pánikvásárlásba” kezdett, az elmúlt négy évben méregdrága, magas költségű (óriási fizetés, könnyen elérhető bónuszok), gyakran alulteljesítő illetve sérülések miatt kiteljesedni nem tudó játékosok sorát szerződtette. A COVID-járvány hozzájárult a krízis kiteljesedéséhez (Európa legnagyobb befogadóképességű stadionjának jegybevétele esett ki hosszú időre), a pályán sem jöttek a sikerek. A jelenlegi elnök Joan Laporta elődje, Josep Bartomeu irányításának katasztrofális következményeire mutogat vissza: a klub adósságállománya 1,35 milliárd euró, legutóbb regisztrált vesztesége 481 millió euró. Mindezt úgy, hogy a Deloitte listáján a Barcelona a világ legnagyobb árbevételű klubja.
A túlköltekezés következménye Messi távozása is. Hiába akart maradni a port korábban Bartomeuval összerúgó argentin, hiába akarta megtartani a Barcelona, de ha még ingyen futballozott volna – ezt nem engedik meg a spanyol törvények –, klubja akkor sem tudta volna regisztrálni a liga által meghúzott bérplafon miatt. Laporta augusztus 16-án tartott sajtótájékoztatóján elmondta, a Barcelona bérköltsége a klub teljes bevételeinek 103 százalékára rúg.
„Ez 20 vagy 25 százalékkal nagyobb összeg, mint a vetélytársainknál. Így nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, amikor a játékosok szerződéseinek újratárgyalására került sor” – így az elnök. A koronavírus egy 91 millió eurós lyukat ütött a klubkasszába, az adósságból 390 millió euró a játékosfizetésekkel függ össze, 670 milliót pedig bankoknak kellene visszafizetni. Laporta elnökké választása után a klubnak 80 millió eurós kölcsönt kellett feltennie, hogy ki tudja fizetni játékosai bérét.
Messi távozására és Gerard Piqué gesztusértékűnél is többet érő fizetéscsökkentésére (az „ősbarcelonai” védő belement a csökkentésbe, és ezt várják a keret más veterán játékosaitól is) volt szükség arra, hogy a Barca egyáltalán regisztrálni tudja nyári igazolásait. A klub további 200 millió euróval vágja meg a költségeket, és a saját utánpótlására építkezve akarja kitölteni a keretben tátongó lyukakat, miután több játékost is árul. Minden megszorítás mellett még az eredményeket is kellene hozni, a hazai mellett a nemzetközi színtéren is, márpedig utóbbi már a Messi-éra utolsó éveiben sem jött össze
Míg Laporta azt mondja, a klubnál senki sem rettent meg a Barcelona „komplikált” helyzetétől, az összkép egyáltalán nem rózsás. Nem is lehet más azután, hogy a Bartomeu-érában „fénysebességgel költött túl sokat” az egyesület.
A pénz, ami nem kell mindenkinek
A Barcelona kirívó példáját jelenti a tékozló klubmenedzselésnek és az abból fakadó problémáknak. Ám a bajnokság szintén nehézségekkel küzd: a spanyol élvonal és második vonal csapatai több mint kétmilliárd eurós bevételkiesést kényszerültek lenyelni a pandémia következményeképpen a Pricewaterhouse Coopers tanulmánya szerint. Két idény alatt a bevételek ötöde elveszett, ezt a klubok 766 millió euróra rúgó megszorításokkal igyekeztek ellensúlyozni. Érthető módon (szinte) lenullázódtak a meccsnapi bevételek, de visszaestek a tévés és szponzori szerződésekből, valamint a merchandisingból származó bevételek is.
A CVC Capital Partners befektetési alap ebben a helyzetben tett ajánlatot a La Ligának: 2,7 milliárd eurós összeget kínált a spanyol profi futballt felügyelő szervezetnek és az ernyője alá tartozó 42 klubnak. A La Liga összes tevékenysége egy új vállalatba lenne kiszervezve, melynek a CVC tízszázalékos résztulajdonosává válna. Így a CVC a liga bevételeinek 10 százalékához jutna hozzá, a klubok pedig készpénzinjekciót kapnának. A La Liga 42 klubjából 38 rábólintott az üzletre. Hevesen tiltakozott viszont – jogi lépéseket kilátásba helyezve – a Real Madrid, nemet mondott a Barcelona, az Athletic Bilbao (a három nagy spanyol klub, mely szurkolói tulajdonban van), valamint az Antena3 televízió értesülése szerint az Oviedo.
A La Liga sokat támadott elnöke, Javier Tebas szerint, ha a Barcelona, a Real Madrid és az Athletic Bilbao véglegesen nemet mond a megállapodásra, annak értéke 2,7 milliárdról 2,1–2,2 milliárdra csökken. A CVC a televíziós jogok értékesítéséből befolyó összeg 11 százalékához jutna hozzá a következő 50 évben az eredeti terv szerint, ha ezt a topklubok ellenzése miatt át kell dolgozni, akkor 8–9 százalékot kaphat. Ez az egyik fő botránykő, a Real Madrid és a Barcelona (mely a tévés jogok központi értékesítését is ellenezte korábban) nem hajlandó a futballban beláthatatlan időtartamnak számító fél évszázadra elzálogosítani a jogokat.
„A Real Madrid és a Barcelona megpróbál mindennek keresztbefeküdni, de a liga így is nőni fog, attól függetlenül, hogy minden klub belemegy-e a megállapodásba vagy sem” – jelentette ki Tebas.
A CVC hasonló ajánlatát az olasz Serie A korábban visszautasította, a megállapodás a nagy klubok ellenállásán bukott el. A befektetési alap a német DFL-lel is megpróbált üzletet kötni (a tengerentúli közvetítési jogok képezték a tétet), de mind velük, mind a riválisokkal (KKR és Bridgepoint) megszakadtak a tárgyalások, mert a klubok leszavazták azok folytatását. A spanyol topklubok mellett az ország labdarúgó-szövetsége (RFEF) is problémásnak látja az üzletet és biztos abban, hogy ha megkötik, az hosszas jogi huzavonát eredményez.
„Az RFEF ellenzi a profiliga és a CVC közötti megállapodást a klubok audiovizuális jogairól. Nem kizárólag jogi okokból – bár egészen biztosan perek sorozatát hozza a megállapodás –, de gazdasági okokból is, mert jelentős sarcot ró ki a klubokra és szervezetekre a következő ötven évben, és ezért cserébe egy viszonylag alacsony összeget juttat nekik. A megállapodás az egyenlőtlenséget növeli és lehetetlenné teszi a növekedést is, valósággal befagyasztja a jelenlegi állapotokat” – tudatta a szövetség. Az RFEF közleményében hozzátette: a La Ligának nincs joga megkötni a szerződést összes klubja nevében. A La Liga egyből „visszalőtt”, mondván, az RFEF közleményéből leginkább az rajzolódik ki, hogy a szövetségnél el sem olvasták a szerződéstervezetet. A megállapodás körüli vita alighanem még folytatódik – nemcsak „közleményháborúban”, hanem a bíróságokon is.
Hol vannak a határok?
Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) 2020 nyarán ideiglenesen lazított a pénzügyi fair play (FFP) szabályain, alkalmazkodva ezzel a megváltozó realitásokhoz. A tulajdonosok ideiglenesen több pénzt pumpálhatnak a klubokba, ellensúlyozva ezzel a világjárvány okozta súlyos veszteségeket. Az FFP lazulása értelemszerűen jó lehetőségeket kínál a rendkívül gazdag tulajdonosi hátterű kluboknak, egy olyan piacon, amelyen még szuperklubok is eladásokra, „leépítésekre” kényszerülnek.
Nem véletlen, hogy a nyári átigazolási időszak nagy nyertese a PSG, mely Messin kívül megszerezte a Milantól az Európa-bajnokság legjobbjának megválasztott Gianluigi Donnarummát, a Real Madridtól Sergio Ramost, a Liverpooltól Georginio Wijnaldumot (mind a négy játékos szabadon igazolható volt, „csak” a fizetésükről és bónuszaikról kellett megállapodni) és hatvanmillió eurót fizetett a pénzügyi krízisben levő olasz bajnok Internek Asraf Hakimiért. A PSG-hez hasonlóan közel-keleti befektetői pénzzel manőverező Manchester City rekordösszeget (100 millió font, angol átigazolási csúcs) fizetett Jack Grealishért, az amerikai tulajdonosi hátterű Manchester United Jadon Sanchóért és Raphaël Varane-ért adott nagyon súlyos összegeket. A BL-győztes Chelsea – a háttérben az orosz Roman Abramovics és milliárdjai – közel százmillió fontért szerezte meg az Inter legnagyobb értékét, Romelu Lukakut.
Fellazuló kontinentális szabályozás, egyes ligák belső, szigorúbb szabályai, válságba került vagy ennek elkerülésére értékeiket kiárusító, esetleg ingyen elengedő klubok, s a „tápláléklánc” tetején azok, akiknek van pénze és nem is ülnek rajta: a 2021-es nyár transzferpiaca átrendeződést hozhat az európai labdarúgásban. Olyat, amelyet több klub – például a PSG – már régóta várt.
Másoknak meg – ahogy az AFP hírügynökség spanyol idénybeharangozójában megjegyzi – már az is előrelépés, ha még talpon vannak. Adott esetben súlyos veszteségeket elszenvedve, mint ahogy az Messi és a Barcelona elválásából is látszik.
