Újraéledni látszik a Bős-Nagymaros vízépcsővita, miután egy műtárgyak építésével foglalkozó cég vezetője meggyőző posztot tett közzé a Facebook-oldalán, amit már félmillióan láttak.
Fotó: Facebook
Eszerint nagy hiba, hogy Magyarország nem használja ki a folyóiban rejlő víz készleteket – figyelmeztet a szakember.
A Tiszán és mellékfolyóin több duzzasztó és vízlépcső működik, ezek mellett jelentős öntözőrendszerek épülhetnének. A megoldás szerinte egyértelmű és szakmailag régóta ismert: nagy kapacitású tározók, korszerű vízlépcsők, duzzasztóművek és jól karbantartott öntözőrendszerek kellenek. „A mai vízállásnál csak a Dunán egy nap alatt 185 millió köbméter víz hagyja el az országot... Ha lenne Nagymarosunk és Mohácsunk, ez maradhatna nálunk…” – játszott el a gondolattal a bejegyzés készítője, aki szerint ha nem változtatunk, Magyarország élelmiszer-önellátása kerül veszélybe. „Az ország jövője azon múlik, hogy képesek leszünk-e újra integrált rendszerként kezelni a vízgazdálkodást” – előlegezi meg. Ebben nagy szerepet szán a folyók duzzasztásának.
Egy síkvidéki duzzasztó ugyanis szerinte nem energiazabáló erőmű, hanem gravitációs szintemelő műtárgy. A víz 3-5 méterrel történő megemelése elegendő ahhoz, hogy a csatornarendszerek és tiltók önállóan, szivattyú nélkül működjenek. Ehhez pedig – állítja – a duzzasztás elérhetővé teszi a vizet.
Mindezek alapján bejegyzésében a szakember úgy véli: „a természetalapú vízmegtartás és a duzzasztás nem ellentétes, hanem egymásra épül”. A duzzasztás a természetes vízkörforgás előfeltétele. Ha ugyanis nincs alapvízszint, nincs párolgás, nincs páraképződés, nincs helyi eső sem. A tájrehabilitáció, a vizes élőhelyek reaktiválása csak akkor működik, ha van mit elosztani. A 21. századi vízgazdálkodás tehát szerinte nem „duzzasztásmentes” és nem „technokrata”, hanem integrált. Magába foglalja a duzzasztást a vízszint fenntartására, a csatornarendszert a víz elosztására, és a természetes élőhelyeket a víz visszatartására. Ahol nincs víz, ott nem lesz sem természet, sem mezőgazdaság. Az elmúlt négy év során az Alföldön ugyanis már 500 milliméter a csapadékhiány.
„Ne csapoljuk le a földjeinket!”
A klímaváltozással a mindennapos aszályok kezelésére nem a nagy duzzasztóművek, a vízlépcsők építése a megoldás, hanem a vizek helyben tartása. Ez a meggyőződése Balla Ivánnak, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége elnökének és a Tisza-Marosszögi Vízgazdálkodási Társulat igazgatójának. A cél érdekében az eredetileg a belvizek gyors elvezetésére kialakított csatornahálózatot át kell alakítani a víz megtartására: a lefolyás lassítására, a medertározásra. Tehát paradigmaváltásra van szükség a területi vízgazdálkodásban. „Ne csapoljuk le a földjeinket! Nem engedhetjük meg, hogy otthonaink közeléből távozzon a víz” – magyarázza a szakember.
Pedig már újraéledt a vita, fel kell-e duzzasztani a nagy folyóinkat, hogy legyen miből feltölteni a csatornákat. Balla Iván szerint azonban a belvízelvezető rendszer átalakítása fontosabb. A vízkincsünk nagy részét ugyanis nem az országhatárnál, a kilépő folyók, patakok hozamával veszítjük el, hanem a saját településeink határában. A szövetségben már ki is dolgoztak egy fejlesztési koncepciót és elkészítették hozzá a prototípust, milyen műtárgyakkal tehetik alkalmassá a meglévő csatornákat a vízmegtartásra.
Vízi honfoglalás
Nagy feladatnak tűnik a rossz állapotú hálózat rekonstrukciója, mert a gazdák országszerte sokfelé beszántották a csatornákat. Az elnök szerint a területi vízgazdálkodás csatornarendszer felének, csaknem 50 ezer kilométer csatornának ma sincs gazdája. Az államtól ugyan megkapták a csatornákat az önkormányzatok, de forrást nem kaptak a felújításhoz és a karbantartáshoz. Máig nem tisztázott a jogi helyzet sem, hogy a településeknek mit is kellene kezdeni a művekkel. Az elnök szerint így elsősorban a gazdálkodók felelőssége, hogy a lerobbant hálózattal végre történjen valami.
„Kétszáz éves a helyi gazdálkodók összefogása Magyarországon. Így alakítottuk ki a térségi árvíz-, és belvízvédelmet, amit a második honfoglalásnak neveztük. De most jön a harmadik honfoglalás: az átállás a vízmegtartásra, amit szintén a gazdálkodóknak kell kitalálni és végrehajtani” – állítja.
Ha lesz hozzá víz... Az évről évre visszatérő aszályos időszakok miatt azonban – térségenként – akár több méterrel is csökkent a talaj- és a folyók vízszintje. Ezért más szakemberek szerint a vízmegtartáshoz először akár a bős-nagymarosi vízlépcső eredeti terveihez hasonló művekkel kellene felduzzasztani a nagy folyóinkat, hogy táplálni tudják a csatornákat.
Balla Iván is tapasztalja, hogy a lefolyás – 200 éve tartó – gyorsítása miatt valóban megsüllyedt a folyók, sőt már a csatornák medre is. A klímaváltozás – az intenzívebb csapadékkal – szintén gyorsítja a lefolyást. De ha helyben meg tudják tartani a területen a vizet, ezzel a szakember szerint le tudják lassítani a víz áramlását. Bár elismeri, hogy a nagy duzzasztóművek szükségességén lehet vitatkozni, de hogy a települések határán meg kell tartani a vizet, az nem kérdés. Ehhez át kell állítani a csatorna-infrastruktúrát.
Víz nélkül a vízmegtartás csak illúzió
Csak ott működik a természetalapú vízmegtartás, ahol még van természetes víz. Erre figyelmeztet Facebook-bejegyzésében a cikkünk elején idézett vízépítő vállalkozó. „Az Alföldön a folyók vízhozama ma történelmi minimumon van, a talajvíz 5-6 métert süllyedt, és a vízgyűjtők felülről lezártak – egyszerűen nincs víz, amit „vissza lehetne kapcsolni” a tájhoz„. Ezért állítja, hogy a duzzasztás nem a probléma része, hanem az egyetlen megoldás ott, ahol vízhiány van. „Ha a vizet nem emeljük meg mesterségesen, nem tudjuk elvezetni a tájba, mert gravitáció nélkül az átemelés energiazabáló és költséges. A vízmegtartás víz nélkül „így nem vízgazdálkodás, hanem illúzió” – szembesítette olvasóit a szakember. A „víz természetes visszakapcsolásához” nálunk előbb vizet kell gyűjteni — és azt duzzasztással lehet megfogni. Ha van víz, utána jöhet az ökológiai rekonstrukció: holtágak, mellékágak, sekély tározók” – sorolja a teendőket bejegyzésében a szakember.
