Aranyélet című új rovatunkban a hét közepén videós darabokat közlünk, amiben a hét aktuális történéseiről kérdezzük az utca emberét. Vasárnap esténként olvasói levelek jönnek. Bármilyen hétköznapi tapasztalatáról írhat a közvetlen környezetéből, vagy kikapcsolódása idejéről. Jóról is, rosszról is, a lényeg, hogy röviden és szélsőségektől mentesen írja meg. Vélhetően sok ezren fogják olvasni.
Szerkesztőségünk a beérkezett olvasói levelek tartalmával nem feltétlenül ért egyet, azokat jogunkban áll megszerkeszteni, miközben a stílusuktól és a tartalmuktól függően nem vagyunk kötelesek minden beérkező levelet leközölni. Várjuk írásaikat az [email protected] e-mail-címre!
„Tisztelt Szerkesztőség!
Egy kisvárosban élünk, ahol a két iskola egyikében a harmadik osztályt kezdte idén a kislányom. Pont elsős volt, amikor a Covid megjelent, el lehet képzelni, milyen erőfeszítésekre volt szükségem, hogy az egyik napról a másikra elrendelt online oktatás mellett még gyakoroljak is vele. Gyermekemet egyedül nevelem, laptopot is csak az idős nyugdíjas szüleim segítségével tudtam megvenni neki.
Szülőként azóta is úgy látom, hogy élete egyik legmeghatározóbb évében olyan hátrányt szenvedett el, amit nem tudom, mikor küzdhet le teljesen.
Azt hittem, a koronavírus-járványnál rosszabb nem jöhet, de úgy tűnik mellélőttem. Kirobbant az orosz-ukrán háború, aminek a levét olyan ártatlan emberek isszák meg, mint mi, akik az égvilágon semmiről nem tehetnek. Azt rebesgetik a szülők, hogy a megugrott energiaszámlák miatt ismét távoktatást rendelhetnek el, de még egy ilyet nem élnék túl.
Egy kisebb varróüzemben vagyok adminisztrátor, ahol nem hiányozhatok sokat. A szabadságom zöme elfogyott, hiszen a nyári szünetet is meg kellett oldanom. A nagyszülőkre nem bízhatom, mert jelenleg a fájós lábú édesanyám otthon ápolja édesapámat, aki a Covid-oltások ellenére vagy épp azért, stroke-ot kapott. Igaz, hogy sikerült megmenteni, de az életminősége nem a régi. Ha elrendelik az online oktatást, egyszerűen nem tudok otthon maradni a kislányommal, ahhoz meg még kicsi, hogy egyedül otthon hagyhassam. A gyermekem apjával már nem vagyunk olyan viszonyban, hogy segítsen, különben is külföldön dolgozik. Más rokonom nincs, akit megkérhetnék, a két barátnőm szintén dolgozik, mint én.
Szóval szabadnapom alig, nem hiányozhatok a munkahelyemről és táppénzre sem akarom kiiratni magam, mert akkor meg nem jövök ki pénzemből. Különben is sokan ácsingóznak ilyen állás után a környékünkön, ahol lasszóval lehet csak jó állást találni.
Szóval rettegek, mi lesz, ha elrendelik a távoktatást, nem szeretném, ha az állásomba kerülne, mert akkor végképp összeomlik az életünk.”
K. Nóra
