Új rovatunkban a hét közepén videós darabokat közlünk, amiben a hét aktuális történéseiről kérdezzük az utca emberét. Vasárnap esténként olvasói levelek jönnek. Bármilyen hétköznapi tapasztalatáról írhat a közvetlen környezetéből, vagy kikapcsolódása idejéről. Jóról is, rosszról is, a lényeg, hogy röviden és szélsőségektől mentesen írja meg. Vélhetően sok ezren fogják olvasni.
Szerkesztőségünk a beérkezett olvasói levelek tartalmával nem feltétlenül ért egyet, azokat jogunkban áll megszerkeszteni, miközben a stílusuktól és a tartalmuktól függően nem vagyunk kötelesek minden beérkező levelet leközölni. Várjuk írásaikat az [email protected] e-mail-címre!
„Tisztelt Szerkesztőség!
Két esetet szeretnék megosztani Önökkel.
Április végén ültem mélázva a buszon, amikor arra figyeltem fel, hogy az egyik megállónál nyílik az ajtó, fiatal roma pár szeretne felszállni és jegyet venni a busz vezetőjénél, de nincs csak 20 ezres bankjegyük. A sofőr kioktató hangnemben leparancsolja a párt, mert ő nem tudja felváltani a pénzt és így nem viheti el őket.
Mire észbe kaptam már záródott az ajtó, felpattantam és szóltam a sofőrnek, hogy nyissa ki, kifizetem a jegyet. 500 Ft volt. Innentől a busz vezetője is készségesebben állt a fiatal párhoz. Nagyon köszönték, kérdezték, hogy tudok-e visszaadni, mondtam, hogy nem. A végállomásnál mondták, hogy menjek el velük a kisbolthoz, felváltják és megadják. Válaszoltam, hogy semmi szükség rá, megköszönték és továbbmentünk. Boldog voltam.
A napokban az egyik hipermarketben vásároltam. A pénztárnál sorban állok, már csak 1 ember áll előttem. Közben hallom, hogy az automata pénztárnál egy roma asszony, olyan 50-es lehetett mint én, bíbelődik az automata géppel, nem boldogul vele, kérne segítséget de a kutya sem foglalkozik vele, pedig ott van egy áruházi alkalmazott és vásárlók is. Mindig van egy alkalmazott a gépeknél, akinek a segítségnyújtás a feladata. Én is jártam már így és kaptam segítséget.
De most ennek a nőnek nem járt segítség, valamiért senki nem hallotta a hangját, csak én. Az asszony végül feladta és a kis motyójával beállt egy pénztárhoz a hosszú sor végére. Kiléptem a sorból, megszólítottam és magam elé hívtam. Panaszkodott, hogy nem kapott segítséget, mondtam, hogy láttam és szégyenletes. Megköszönte és megint boldog voltam.
Azon gondolkodtam, hogy mi ez a lekezelő attitűd? Ha valaki csak egy pici hatalomhoz jut, miért érzi magát felhatalmazva a másik lenézésére? Amikor a közös országunk kisebb-nagyobb döntéshozói, legyen az miniszterelnök, polgármester, képviselő, stb. kirekesztő, lekezelő mintázatot ad, akkor az becsorog mindenhová. Hol marad az alázat? A másik gondolatom, hogy milyen boldog voltam attól, hogy másnak segítettem és a cselekvésem tükrözte az értékválasztásomat. Nem kérdeztem közben, hogy kire szavazott, csak segítettem. Álljunk ki a sorból, merjünk cselekedni!”
Üdvözlettel:
Homoki Andrea”
