Immár három éve húzódik, és ki tudja, mikor rendeződhet, vagy rendeződhet-e egyáltalán Magyarország egyik legnagyobb múltú és évtizedekig egyik legmeghatározóbb cégének, a Dunaferrnek a kálváriája. Az 1950-ben alapított Dunai Vasmű a szocializmus évei alatt kiemelt státusszal bírt, miután a Rákosi-rendszer elhíresült mottója szerint Magyarországot a „vas-és acél országává” kellett tenni, a nehézipar felfuttatásával. Annak ellenére, hogy sem nyersanyag-, sem pedig energiahordozó-fronton (például a vasércet, fekeetekőszént illetően) nem rendelkeztünk a nagy volumenű termeléshez megfelelő készletekkel, és nettó behozatalra szorultunk.
Fotó: Facebook/Dunai Vasműs dolgozók összefogása
A Magyarország legnagyobb acélművét üzemeltető ISD Dunaferr Zrt. 2022-ben vált fizetésképtelenné, a termelés is fokozatosan leállt, több mint 2500 dolgozót elbocsátottak a cégcsoporttól. Majd idén október folyamán érkezett a hír, hogy a felszámoló leállította a kokszgyártással foglalkozó Duna Furnace Dunai Vasmű Kft. értékesítési eljárását, az állam pedig október 21-től kinevezte Fenyvesi Csaba Gábort a magyar acélipar megmentéséért felelős kormánybiztossá. A kabinet stratégiai jelentőséget tulajdonít az eljárásnak.
Magyar Zoltán, a Dunaferr DV. Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke a Duol.hu-nak azt mondta, hogy a Dunaferr cégcsoporthoz tartozó Duna Furnace felszámolásának leállítása valaminek az előjele. Hozzátette, hogy most talán egy új koncepció jön azt illetően, hogy milyen formában értékesítsék a vasmű különböző egységeit.
A dunaújvárosi portál megjegyzi, hogy helyben már azt pletykálják, hogy az állam vagy a Mol venné át az üzemet, mások pedig kínai befektetőkről beszélnek.
Cikkünkben még kitérünk arra, hogy mi lenne az igazán üdvözítő megoldás, de előtte lépjünk párat hátrébb, és nézzük rá madártávlatból az európai, illetve a magyarországi acélgyártás cseppet sem irigylésre méltó helyzetére.
Kínába költözött a Ruhr-vidék
Az európai acélgyártás az elmúlt nagyjából három évtizedben folyamatosan veszített a jelentőségéből.
A nemzetközi acélipari szövetség, a World Steel Association adatai szerint az Európai Unió tavaly közel 130 millió tonna acélt termelt, ami a globális kínálat mindössze 7 százalékát adja. Ez az arány az 1960-70-es években, a német autóipar aranykorában 20-25 százalék fölött volt.
Eközben az ázsiai és óceániai régió a WSA kimutatása szerint tavaly a globális termelés 73 százalékáért felelt: Kína a legnagyobb gyártó, a piac nagyjából 50 százalékát adja, a második helyen pedig India áll.
Európa visszaszorulása a 2000-es évek óta igazán látványos, miután az Európai Unió elkezdte szankcionálni és ezáltal kiszorítani a magas szén-dioxid kibocsátással működő erőműveket. A kínai versenyelőny egyik oka, hogy Európával szemben a távol-keleti országban még mindig dominálnak a jóval szennyezőbb, széntüzelésű hőerőművek. „Megindult az európai nehézipar elvándorlása Kínába, a kínaiak ünnepelve szerelték le, tették hajóra és vitték át magukhoz az utolsó nagy teljesítményű Ruhr-vidéki kohókat” – mondta el lapunknak Petti Csaba, az Innova-X Befektetési Alapkezelő Zrt. vezérigazgatója, aki cégével együtt most a magyarországi acélgyártás felfuttatásán munkálkodik. De erről is kicsit később.
Fotó: Depositphotos
A kínai térnyerésnek ugyanis több más oka is volt. A folyamatosan szigorodó európai környezeti előírások miatt a szennyező vállalatoknak szén-dioxid kvótákat kell vásárolniuk, tonnánként 90-100 euró értékben, amit az erőművek természetesen beépítenek az ipari szereplők felé érvényesített fogyasztói áraikba. Emellett az orosz-ukrán háború kitörését követő árrobbanás is alaposan megtépázta az acélgyártás versenyképességét, jelentősen megdobva a cégek energiaköltségeit.
Ez a helyzet Magyarországot is sújtja, hiszen az állam csak a lakossági, nem pedig az ipari áramárakat szorítja le mesterségesen. Emellett nálunk a rendszerhasználati díjak is magasak. Ezekhez az okokhoz járulnak még hozzá a kínai állami támogatások, amelyeknek köszönhetően Kínában az erőművek olcsón tudnak áramot biztosítani az ipari felhasználóiknak.
„A logisztikai költségeket is beleszámítva ma a kínai vas- és acéltermékek tonnánként 40-70 százalékkal olcsóbbak, mint az európaiak” – summázta a helyzetet Petti Csaba.
Ráadásul a legtöbb nehézipari ágazat, így a vas- és acélgyártás is tipikusan volumenbiznisz, vagyis minél nagyobb a termelés, a kohókat üzemeltető cégek annál olcsóbban tudnak energiát és vasércet beszerezni. Mivel Európában a fent vázolt folyamatok miatt jellemzően csak kis- és közepes volumenre képes öntödék maradtak, máshol, leginkább az energiafelhasználás területén lehet versenyre kelni a kínaiakkal. A megoldás: a zöldacél.
Az áram zöld, az akkumulátor drága
A történet 2023-ban kezdődött, amikor a Nissannál töltött külföldi évei után hazatért Magyarországra Wolf Gábor, és a Wolf-család, valamint az Innova-X Befektetési Alapkezelő Zrt. megvásárolták a világítástechnikai és járműipari beszállító cégként működő Emika Zrt-t. A sikeres üzletkötést követően nem sokkal került a látókörükbe egy magára hagyott orosházi öntöde, amit az 1960-as évek végén még a Mol elődje, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt hozott létre.
Fotó: emika.hu
„A létesítményt ingatlanként árulták, úgy drága volt, öntödeként meg nagy feladat. Arra gondoltunk, hogy zöld árammal újra tudnánk indítani a termelést. Nemcsak azért, mert a mai világban ez egy jó hívószó, hanem azért is, mert a jól felfogott üzleti érdekünk ezt diktálta” – idézte fel Petti Csaba. Egy szó, mint száz, az Emika Zrt. tulajdonosi köre megalakította az Emicast Zrt-t, ami neki is látott a zöld acélgyártás európai forradalmának.
Az első próbaöntéseket 2026. júniusában tervezi a cég, a gyár indulása pedig szeptemberre várható. 2027 lesz az első olyan év, amikor már felpöröghet a termelés, először évente 2 ezer tonna acélterméket tervezünk előállítani – tette hozzá Wolf Gábor, az Emika Zrt. vezérigazgatója.
Az orosházi termelésért egy ívkemence, illetve a technológiai fejlesztés részeként 2 indukciós kemence felel majd. A zöldacél-koncepció az ehhez szükséges villamosenergia előállításán alapszik. „A létesítménnyel összekapcsolt naperőműnek illetve energiatároló kapacitásnak köszönhetően a kohóinkban napenergiával leszünk képesek termelni. Amikor süt a nap, akkor gyakorlatilag ingyen, megújuló forrásból tudunk acélt olvasztani” – magyarázta Petti Csaba.
Teljesen azért nem tudnak önellátóak lenni, hiszen a kohók működtetéséhez szükséges villamos áram 30-35 százalékát tudják csak zöld forrásból előállítani, ami alapvetően a napsütéses óráktól függ. Ezért tavasztól őszig fognak majd a legtöbbet termelni, vélhetően akár nyújtott műszakokban dolgozva ebben az időszakban. Felmerül persze a kérdés, hogy hogyan tárolják el a napsütéses órákban megtermelt napenergiát, amit később a téli hónapokban is fel tudnának használni.
Petti Csaba szerint a jelenlegi, energiatárolásra használt akkumulátorok árszínvonala mellett ez a 30-35 százalék a felső határ. „Két nagyságrenddel kellene csökkenniük az akkumulátoráraknak ahhoz, hogy ne csak napokra, hanem hónapokra is előre tudjunk megújuló energiát tárolni. Ezt a következő 5-10 évben nem látom reálisnak” – fogalmazott.
Az értéklánc aljára kerültünk
Bár az Emicast Zrt. technológiája, illetve a zöld áram acéltermelésben betöltött részaránya alapján az orosházi üzem egész Európában egyedülálló lesz, valójában a teljes magyarországi iparág feltámasztását tekintve még édeskevés.
Acélgyártás alapvetően két módon történhet: vagy vasércből olvasztják ki a vastartalmat és azt ötvözik, vagy pedig a kohókban hulladékvasat olvasztanak újra. Magyarországon ez utóbbi a jellemzőbb: egyrészt a vasérc hiánya miatt, másrészt pedig óriási mennyiségű, évente 1 millió tonna vashulladék keletkezik hazánkban minden évben.
Fotó: Depositphotos
Csakhogy ezzel az irdatlan mennyiséggel is nagyon rosszul gazdálkodunk, pláne a Dunaferr csődje óta, ami az egyetlen jelentős hazai vashulladék-felvásárló volt korábban.
„A hulladék jelentős részét alacsony áron megveszik olasz, német és török kohók, elszállítják Magyarországról, majd odahaza újraolvasztják. Az ötvözött acélterméket utána a nálunk működő ipari cégek 4-5-szörös áron visszavásárolják. Ez a külkereskedelmi mérlegünk szempontjából nagyon nem előnyös, az értéklánc vesztesei lettünk” – fogalmazott Petti Csaba.
A szakember arról is beszélt, hogy tud olyan iparági kezdeményezésről, ami a Dunaferréhez mérhető nagyságú és kapacitású zöldacél üzemet hozna létre, de ez 4-500 millió eurós (kb. 200 milliárd forintos) beruházást igényelne, ami állami szerepvállalás vagy külföldi tőke nélkül ma nem tudna megvalósulni. Magyarország eleve tőkeszegény, és jelenleg a költségvetés sincs olyan helyzetben, hogy ez az állami hozzájárulás reális legyen.
Petti Csaba szerint a Dunaferr kapcsán az lenne a legüdvözítőbb, hogyha az állam és egy hazai, magántulajdonú cég vennék birtokba a szebb napokat látott dunaújvárosi acélöntödét, de ennek nem túl nagy a valószínűsége. „Pedig jó üzletről van szó, meggyőződésem, hogy nyereséges vállalkozás lehetne még akkor is, hogyha az olvasztáshoz használt áramot az üzem államilag támogatott áron tudná beszerezni a Paksi Atomerőműtől. Nem menne ki a temérdek vas-és acélhulladék, idehaza tudnánk értéket teremteni, ezzel rengeteg családnak megélhetést biztosítva” – magyarázta a szakember. Aki szerint a magyar tulajdonú befektető esélyét az is csökkenti, hogy idehaza a vagyonos emberek nem a nehéziparból jönnek, emiatt nem is öntészeti beruházásokban gondolkodnak.
Lehet még visszaút?
Petti Csaba szerint az Európai Unió a gyártókapacitások kiszervezésével majdnem behozhatatlan hátrányt halmozott fel Kínával és az Egyesült Államokkal szemben az elmúlt 30 évben. Azonban nincs más megoldás, mint megpróbálni ledolgozni a lemaradást. Erre most leginkább az európai hadiipar fejlesztése, és a védelmi ipar megerősítése iránti elköteleződés adhat lehetőséget. Az idén a tagállamok által elfogadott SAFE-rendszer 150 milliárd eurót pumpálna az uniós országok védelmi kiadásainak növelésébe. Ráadásul az előírások szerint a megvásárolt hadiipari eszközök alapanyagának 65 százaléka az Európai Unió területén kell, hogy készüljön, ami segíthet a kontinensen belüli gyártás felfuttatásában.
Az európai fordulatot az Oroszország általi katonai fenyegetés mellett Donald Trump is előidézheti.
„Az amerikai elnök protekcionista politikája, a vámok újabb regionalizációt hoznak magukkal, egyre nagyobb kockázatot jelent a világpiaci kitettség. Az Európai Unió például nem számíthat feltétel nélkül az Egyesült Államokra, hogyha a saját védelméről van szó, ezért vissza kell szereznie a képességeit és technológiai függetlenségét legalább részben a nehéziparban és a gépiparban is” – mondta Wolf Gábor.
A szakember szerint Kelet-Közép-Európa kifejezetten a nyertese lehet ennek a folyamatnak. Az acélipar ugyanis egy rendkívül energia- és munkaerőigényes iparág, márpedig a mi régióban hagyományosan alacsonyabbak a munkaerő költségei. Nem beszélve arról, hogy Nyugat-Európában egyre fokozódó nyomás helyeződik a kormányok vállára, hogy emeljék a minimálbéreket, ami még tovább tágíthatja ezt a szakadékot. Ráadásul Wolf Gábor szerint a nagymúltú nyugat-európai cégeknek a versenyképesség érdekében jelentős energiahatékonysági, zöld beruházásokat kellene végrehajtaniuk, amire gyakran nincs elegendő fedezetük az elmúlt időszak krízisei után.
Fotó: Depositphotos
„Az acéliparban látszódik egy olyan trend, hogy az ipari megrendelések átrendeződnek a kisebb szériák irányába. Ma már nem várhatod meg, hogy összejöjjön 100 tonnányi megrendelés, mert addigra az ügyfél tovább áll. Egyre rugalmasabbnak kell lenni az öntéseknél – tette hozzá Petti Csaba. Aki szerint egyértelműen a zöld acélé a jövő, már csak a nagyvállalatok beszállítóira vonatkozó, szigorú ESG-szabályok miatt is.
A szakember azzal zárta gondolatait, hogy az Emicastnál 3-4 év múlva látja reálisnak a bővülést. „Viszont nem nagyobb méretű kemencéket építenénk ugyanarra az acélminőségre, hanem inkább egyszerre szeretnénk többfajta igényt kielégíteni, kisebb kemencék létrehozásával” – fogalmazott. Az igazán nagy volumenek kapcsán tehát továbbra is a Dunaferre, vagy egy egyelőre még nem ismert nagyberuházásra várunk.
