„A betegek bennünk és gyógyulásukban bízva fordulnak hozzánk. Mi, egészségügyi dolgozók pedig egyre gyakrabban érezzük azt, hogy meg tudunk megfelelni ennek a bizalomnak” – írja Dr. Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) főtitkára, aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos.
Hozzáteszi: rajtuk kívül álló körülmények miatt nem tudják kompenzálni a rendszer hiányosságait, hiába próbálnak erőn felül teljesítve felnőni a feladathoz. Emiatt egyre fáradtabbak, feszültebbek, frusztáltabbak. Így viszont egyre kevésbé tudnak megfelelni a saját maguktól elvárt szerepnek.
„A vége kiégés, krónikus fáradtság, magánéleti problémák, a közellátás, a pálya, vagy az ország elhagyása” – mutat rá a tarthatatlan helyzetre a főtitkár a MOK honlapján kisebb-nagyobb rendszerességgel jelentkező Realitás Projektben megjelent írásában.
Ezek után számtalan olyan helyzetre világít rá, ahol felmerül a kérdés, hogy meddig bírja és adja a nevét a magyar egészségügyben zajló folyamatokhoz. És sorolja:
- a 4-6-8 órában zajló rendelésekre időpontra érkező betegek mellett a frissen beesőket is el kell látniuk, amivel töredékidő jut a páciensekre. A rohammunkának köszönhetően szinte mindenki frusztrált és elégedetlen, és még hibázni is lehet, mert kapkodás mellett ez elkerülhetetlen.
- mellette dolgozik a kiváló szaktudású, többgyerekes dolgozó, aki a három állásától kiégetten minősíthetetlen stílusban beszél a betegekkel, és a hozzátartozóival egyaránt. És ugyanitt dolgozik az elavult tudású, fakezű, esetleg nyugdíjból visszahívott fáradt munkatárs, de nélkülük nem lenne ügyelet
- a kezdők egyből a mély vízben találják magukat, pedig emberéletek múlnak rajtuk. De a kitanításukra alkalmas középgeneráció hiányzik a szakmából, külföldön vagy magánellátásban dolgozik. Aki van, az túlterhelt vagy alig elérhető
- háziorvosként lassan lehetetlen a megfelelő szakorvoshoz bejuttatni a betegeket, csak hatalmas csúszásokkal kapnak időpontokat. „Egyre gyakrabban szembesülök idős, de korábban életerős betegeim elvesztésével, miközben egy időben megkezdett kezelés, műtét akár megmenthette volna őket” – írja a főtitkár.
- kórházi osztályáról a nem hozzá tartozó betegeket alig tudja továbbhelyezni, még órákig tartó frusztráló telefonhívásokkal sem. A betegutak, kompetenciakörök átláthatatlanok, az osztályok addig hárítanak, amíg csak lehet, mert minden újabb beteg érkezése csak nyűg, és a kórházi adósságokat szaporítja
- a kórházban rendbehozott betegek visszatérnek régi, megbetegítő életformájukba, diétát alig tartanak, gyógyszereiket – egyre gyakrabban anyagi okokból – ki sem váltják. „Pszichiáterként tudom, hogy a rászorulóknak 10-20 alkalmas, heti rendszerességű terápia kéne, de a közellátásban ilyen alig létezik, a magánellátást a legtöbben képtelenek megfizetni. Minden kezdődik elölről”.
- az intenzív osztályon ápolt betegeknek nincs további útjuk. Lényegében nincsenek intermedier osztályok, a rehabilitációs helyek száma korlátozott, de ha be is kerülnek, ott egy nővérre 20-40 beteg jut. Nincs idő és energia etetni, mosdatni őket, sokan ismét leromlanak, vagy meghalnak.
- „Nem tudni, mit hoz a holnap. Bármikor osztályok szűnhetnek meg, rendelések maradhatnak el, elfogyhatnak a kollégák. Nem tudom tervezni a jövőmet” – jelenti ki Svéd Tamás.
- nem azzal gyógyít, műt, amivel a legjobb lenne, hanem azzal, ami van. Olykor a legdrágább eszközök és gyógyszerek ugyan rendelkezésre állnak, de elfogy a kesztyű, a fertőtlenítő.
- „Igazgatóként azt hiszik rólam, minden tőlem függ, de egyre fogy a mozgásterem. A kórházi büdzsé legnagyobb része a bérekre érkezik, a fennmaradó része a működésre nem elegendő. Már nem én foglalkoztatom a műszaki személyzetet, takarítókat sem – megjött a KEF. Ha jönnek az egyre morcosabb és kétségbeesettebb korábbi beszállítók, ég az arcom. A kórházam adóssága csak nő, hiába mondom le vagy szüneteltetem, amit lehet. Így is bármikor felmenthetnek, megtalálva a bűnbakot a nem működő ellátásért vagy az adósság növekedéséért”.
- kórházában málik a vakolat, miközben a fertőzéses szövődmények száma sokszorosa a nyugati kórházakénak.
- és hiába visz 40 éve felnőtt háziorvosi körzetet, 30 éve nem ügyelt, így az új ügyeleti rendszerben erős nyomásnak kitéve kénytelen. Igaz, csak délután négytől este tízig. Hiába nem látott el 40 éve gyereket, a vegyes ügyeletben bármikor vihetnek egy lázas csecsemőt, amikor neki kell eldöntenie, hogy enyhe légúti hurutról van szó, vagy agyhártyagyulladásról, amikor kórházba kell utalni.
Svéd Tamás szerint azon túl, hogy a MOK saját felmérése szerint nagyfokú kiégés és depresszió van jelen a dolgozóknál, mindeközben elfogyott, fellazult a korábbi véd- és dacszövetség, az egészségügyön belüli szolidaritás is.
Sőt, mind gyakrabban kénytelenek maguk az egészségügyi dolgozók is magánellátásba menni.
A főtitkár szerint a visszajelzések szerint az orvosi fizetések megemelése önmagában nem volt elég, morális és bizalmi válság alakult ki. A dolgozók nem látják a jövőt, a megkezdett átalakítások irányát és ütemét, így egyre kevésbé bíznak az irányítókban, így viszont nem lehet sikeres az átalakítás. Sikeres reform nélkül pedig az egészségügy fenntarthatatlan – teszi hozzá a MOK főtitkára.
