„Az idei budapesti nemzetközi dokumentumfilm fesztivál (BIDF) lépett egy merészet, és elhozta a fesztivál programjába az “Orosz frontkatonák között” (Russians at War”) című dokumentumfilmet. Hogy miért volt ez merész lépés? Nem feltétlenül a film tartalma miatt, hanem a nemzetközi ukrán reakciók miatt. A film a szeptemberi megjelenése után bekerült a legnagyobb nemzetközi fesztiválok programjába (velencei fesztivál, torontói, stb.), majd néhány nappal az események előtt Ukrajna gyakorlatilag mindegyik esetben elérte, hogy levegyék onnan.
A film valóban megosztó lehet, és megfelelő háttértudással és kontextussal kell megnézni. Az orosz rendezőnő, Anasztaszia Trofimova több hónapon keresztül egy orosz zászlóalj mindennapjait követte végig. Hivatalos engedélye rá nem volt, leginkább kihasználta a kaotikus viszonyokat, és azt, hogy korábban az orosz állami televízió számára is dolgozott.
Ezért a több mint kétórás dokumentumfilm egy nagyon jó látlelete annak, hogy mi motiválja az orosz katonákat, hogyan gondolkodnak, mit beszélnek egymás között a fronton. Igen, sok esetben visszamondják egy az egyben az orosz propagandát a NATO-ról, az orosz-ukrán testvérekről, a korábbi szovjet nagyságról – hisz ők ebben a buborékban, ebben a korlátozott valóságban élnek. Ugyanakkor az is kiderül, hogy igenis tudnak gondolkodni, sokukat zavarja, hogy egy idegen ország területén harcolnak, hogy az orosz vezetés meghalni küldi őket, és nem értik a valódi okokat és célokat a propaganda mázán túl. Ott is vannak fiatal, nagyon fiatal katonák. Ők is meghalnak minden egyes nap, ahogy a frontvonal másik oldalán is.
Azt is tökéletesen megértem, hogy ez a film miért nem tetszik Ukrajnának, és miért próbálják ellehetetleníteni minden lehetséges fórumon. A háborúban tetőpontra emelkedett az ellenfél dehumanizációja, mindkét oldalon. Nácik, orkok, zombik, gyilkosok, és a sort még lehet sorolni. A szerepek persze világosak és megkérdőjelezhetetlenek: egyik esetben egy háborús agresszorról van szó, amelyik nap mint nap civileket gyilkol. Másik esetben jogos védekezésben lévő országról, amelyik mindent megtesz a saját állampolgárai védelmében, és az ország felszabadításáért. Ugyanakkor Kijev szeretné kiterjeszteni ezt a háborús gondolkodást a világ egészére, hogy az oroszokat nem élő, gondolkodó emberként fogadják el, hanem “gyilkos orkként”.
Fotó: Facebook
Az orosz frontvonalon leforgatott kanadai-francia dokumentumfilm pedig ezt a narratívát rombolja. Megmutatja, hogy ott is emberek vannak, akik bizonyos esetben a körülmények hatására, máskor a pénz reményében, vagy akár ideológiai, az orosz propaganda alapján elhitt okokból mennek a frontra. Attól még ezt az orosz látásmódot senkinek nem kell elfogadni, de nagyon fontosnak tartom, hogy Európa II. világháború óta legpusztítóbb háborújáról, amely már majdnem három éve tart (vagy úgy vesszük, valójában már 11 éve), legyenek ilyen dokumentalista alkotások, amelyek segítenek belelátni mindkét oldal mindennapjaiba és motivációiba.
Még ha ezek a motivációk kényelmetlenek is számunkra, vagy ellenérzéseket váltanak ki.
Mindenesetre amikor néhány héttel ezelőtt felkértek rá, hogy én legyek az egyik szakértője a film első vetítése utáni beszélgetésnek, amelyen az orosz rendező is itt lesz., szinte azonnal igent mondtam a fentiek miatt.
Azonban ami a program kikerülése után fogadott, engem is nagyon meglepett.
Számos reakciót kaptam Ukrajnából, ismerősöktől és ismeretlenektől, közvetve és közvetlenül. Több cikkben foglalkozott a vetítéssel az ukrán sajtó is. Az üzenet lényege ugyanez volt: ez egy propaganda film, azonnal fontoljam meg a visszalépésemet. Több esetben ezek az üzenetek politikai jellegű fenyegetésekkel is társultak, melyek szerint, melyek szerint ha ezt nem teszem meg, akkor Ukrajna szankciós listájára (!) fogok majd kerülni. Pont én, aki azt gondolom, hogy elég sokat tettem a hazai nyilvánosságban az orosz-ukrán háború maximálisan valósághoz közeli, tárgyilagos bemutatásáért, és az orosz agresszió egyértelmű elítéléséért. Megkockáztatom, hogy ezeknek az embereknek a 99,9%-a nem is látta a filmet, hiszen a néhány hónappal ezelőtt megjelent dokumentumfilm egyelőre csak fesztiválokon (lett volna) elérhető, hivatalosan még nem streamelhető, és nyilvános elérésben nincs jelen. Feltételezem, hogy nagyrészt központilag szervezett kampányról van szó.
Ez a fajta nyomásgyakorlás pont ellenkező hatást váltott ki bennem: megerősített abban, hogy soha ne engedjünk egyik oldal nyomásának sem, mert az objektivitás és a szakértői függetlenség érték. Nagyon örülök annak is, hogy a hatalmas nyomásgyakorlás ellenére a BIDF fesztivál szervezői kitartottak az eredeti elképzelések mellett és a film a következő napokban háromszor is megtekinthető lesz.
Azt gondolom, hogy ez a jelenség aggasztó. Teljes mértékben megértem és elfogadom azt, hogy a jelen körülmények között egy ilyen, orosz katonákról szóló filmet nem lehet bemutatni Ukrajnában. De mi nem Kijevben vagyunk. Magyarországon, az Európai Unió egyik tagországában vagyunk. Ezzel a zsarolással Ukrajna csak azt fogja megmutatni, hogy még nem áll készen arra, hogy tagja legyen ennek az európai közösségnek, és még nagy és hosszú munka áll előtte ezen az úton.
Az elmúlt 2 évben egyébként a BIDF 11 ukrán filmet mutatott be, és beszélgetéseket és interjúkat szervezett a filmek alkotóival, egyértelműen és nyíltan kiállva Ukrajna területi integritásának elismerése és annak védelme mellett. Az idei fesztivál programban 5 ukrán film szerepel, ezekből is kifejezetten ajánlom Szergei Lozsnitsza “Invázió„ című filmjét. Ezért betámadni az egész fesztivált és annak 11 éves munkáját azért, mert van egy film, amelyek nem tetszik vagy kényelmetlen, egyszerűen méltatlan és kifejezetten kontraproduktív.”
