Az elmúlt napokban Varga Mihály gazdasági miniszter egyértelműen a kezébe vette az irányítást a devizahitelek kapcsán, tárgyalóasztalhoz ült civil szervezetekkel és a Bankszövetséggel is. A tárcavezető emellett a sajtóban is több alkalommal megnyilatkozott, az elhangzottakból pedig - úgy véljük - lassan kezd összeállni, hogy mire lehet számítani. Igaz számos pont kapcsán látunk kérdőjeleket, ha nem is egyértelmű ellentmondást, de kétértelműséget. Az mfor.hu az eddig publikussá vált információk alapján próbál irányt mutatni a várható folyamatokról.
Mi lesz a devizahitelekkel?
A legfontosabb kérdés, hogy a jelenleg elsősorban svájci frankban denominált hitelek sorsa mi lesz? Úgy véljük, ezzel kapcsolatban a leginkább egyértelmű a kormányzat álláspontja. Orbán Viktor jelölte ki a csapásirányt, amikor a Kúria bírósági döntésére reagálva július elején - előbb egy, a kormányzattól független hatalmi ág munkáját minősítve leteremtette a legfelsőbb bírói fórumot, majd kijelentette, hogy a devizahitelek hibás termékek. A miniszterelnök kijelentése rövid időn belül axióma lett, így a „devizahitelesek problémáinak megoldása” című feladattal megbízott Varga Mihály a hónap második felében már ennek megfelelően kommunikált, illetve tárgyalt az érintettekkel. A miniszter egyértelműen kijelentette, hogy ki kell vezetni a hazai hitelpiacról a lakáscélú devizaalapú jelzáloghiteleket.
Ezek alapján némileg mellékvágány, hogy „fű alatt” felmerültek alternatívák, amelyekről szintén ejtett szót a miniszter, ezek egyike a kamatok rögzítése, de a miniszter említést tett egy pénteken megjelent interjúban arról is, hogy az árfolyamgát rendszerének megerősítése is szóba jöhet. Bár a magyar médiumok (illetve a devizahitelesek perei is) csak az árfolyammozgásról beszélnek, a kamatok 2008-as szinten ragadása (esetenként további emelése) jelentős plusz terhet rótt az adósokra. Így az is jelentős könnyebbség lenne, ha a magyar adósokra hárított hitelek kamatai a svájci alapkamat csökkenésével párhuzamosan mérséklődtek volna. Ha a 2007-es év eleji szinthez hasonlítjuk a mostani helyzetet, Lengyelországban például, ahol a svájci frank bankközi kamatlábhoz (CHF Libor) volt rögzítve az adósok által fizetendő kamat, 20 százalék alatt van a hitelek átlagos drágulása. Ezzel szemben ugyanez az átlagos mutató Magyarországon meghaladja a 80 százalékot, miközben a két ország devizája között a változás 10 százalékon belül maradt.
Ahogy egyébként korábbi cikkünkben is említettük, a forintosítás mellett az árfolyamkockázat kiküszöbölésén túl más érdek is fűződhet. Ez pedig a jegybanki tartalékok "hasznos" csökkentése, a forintosításhoz ugyanis az MNB biztosíthatja a devizát, amely így kikerülhet a könyveiből, ezáltal pedig közvetett módon csökkenhet a jegybank vesztesége. Kérdéses egyébként, hogy az MNB a devizaportfolió leépítésén milyen mértékű árfolyamnyereséget szeretne realizálni. Technikailag ugyanis úgy történhetne a forintosítás, hogy a jegybank a nála lévő eurót a svájci jegybankkal kötött megállapodás keretében frankra váltja, majd ezt kapnák meg forintért a magyar kereskedelmi bankok.
Az mfor.hu csapatának véleménye szerint a leglogikusabb magyarázat a kormányzati aktivitásra (a már említett pert követő kisebb tiltakozások "tompítása" mellett), hogy a jegybank veszteségét eltüntessék. Miután a Növekedési Hitelprogram III. pilléreként meghirdetett swapok gyakorlatilag kudarcba fulladtak, így a devizahitelek forintosítása olyan lehetőség, amellyel az MNB is jól járhat, és politikai hozadéka is lehet a programnak. Véleményünk szerint a kormányzat részéről akár "meggyőző" erővel is bírhat, hogy a bankok vagy leépítik a kéthetes állományukat, vagy a devizahiteles program folytán újabb veszteséget szenvedhetnek el.
Milyen árfolyamon történne a forintosítás?
A történet egyik legnagyobb kérdőjele, és vélhetőleg az NGM és a Bankszövetség közötti tárgyalások legfontosabb pontja, hogy a devizahitelesek által felvett, átlagosan 160-165 forintos és a jelenlegi 240 forintos frank különbözetét ki állja. Az egyértelmű, hogy ha ezt az adósokra hárítják, azzal öngólt lőne a választási kampányban a kormány, így ezt gondolkodás nélkül elvethetjük. Bár Varga Mihály eleinte úgy nyilatkozott, hogy a bankokkal egyetértésben szeretnének megoldást találni, szerda este már ultimátumszerű nyilatkozatot tett, amikor azt mondta, a költségvetésnek nincs elég pénze a devizahitelesek megmentésére. "Ha meg tudunk állapodni a Bankszövetséggel, akkor kompromisszumos javaslat lehet erről ősszel a parlamentben, de ha nem, akkor a kormány önálló javaslatot tesz majd." Tehát a teher egy részét (vélhetőleg a nagyobb hányadot) a bankok nyakába szeretné varrni a kormány. Adódna ugyanakkor kompromisszumos megoldás is, amely valószínűleg nem érintené a költségvetést, ám a megoldás felé nagy lépést jelenthetne.
Korábban napvilágot látott adatok szerint az MNB mérlegében hozzávetőleg 265 forint körüli szinten van elkönyvelve az euróállomány, ez pedig bő 10 százalékkal alacsonyabb a piaci szintnél. Ha a jegybank például nem törekedne árfolyamnyereségre, és ezen szinten adná tovább a kereskedelmi bankoknak az átváltott eurót (illetve azután már svájci frankot), az hozzávetőleg 215 forintos frankárfolyamot jelentene. Ráadásul ezzel a forgatókönyvvel számolva az állam már akár fel is tehetné a kezét, hogy ő jelentős terhet vállalt, az árfolyam-különbözet maradékát pedig osszák meg a bankok és az adósok. Ha például a korábbi végtörlesztéskor számolt 180 CHF/HUF árfolyamot vesszük, illetve a becslések szerint 165 forintos átlagos hitelfelvételi árfolyamot, akkor egy nagyjából 35 (bankok); 25 (állam); 15 (adós) forintos tehervállalással lehetne teríteni az árfolyam-különbözetet. Borítékolható, hogy a bankok nem lennének elégedettek egy ilyen bukóval (hiszen ez a két évvel korábbi végtörlesztéskori veszteségnél is többet jelenthet), a keserű pirulát ugyanakkor megédesítheti az NGM, ha korlátozza a kedvezményezettek körét, így kvázi a bankok veszteségét.
Kiket mentene meg a kormány?
Bár van néhány egyértelmű utalás, nagyon sok a kérdőjel annak kapcsán is, hogy kiket érinthet az ősszel életbelépő devizamentő csomag. Az biztos, hogy kiemelt prioritást jelent a devizafedezetes lakáshitellel rendelkezők csoportja, a kormány leginkább rájuk koncentrál. Ez ugyanakkor egy meglehetősen "heterogén társaság", hiszen az ilyen hitellel rendelkezők teljes állománya (bruttó állomány) 1933 milliárd forintot tesz ki, amelyből ugyanakkor csupán 950 milliárdot tartanak az MNB statisztikái alapján problémamentesnek a bankok. Ha az MNB statisztikái alapján a késedelem nélküli hitelek állományát nézzük, illetve Varga Mihály azon kijelentését, hogy a hitelt mindenkinek fizetnie kell, akkor első körben akár azt is mondhatjuk, hogy egy kedvezőbb árfolyamon történő forintosítás a hitelállomány bő 60 százalékát érintheti (1245 milliárd, a maximum 30 napos késéssel bíró adósok). Ha megengedőbben nézzük, és még a 90 napon belüli adósokat is ide soroljuk, akkor 1626 milliárdos állomány megmentésére kerülhet sor. Ezen átlagosan az adósoknak egyébként 510 milliárd forint árfolyamveszteségük keletkezett. Bár az állam számára a legkényelmesebb ennek a bankokra hárítása lenne, nem valószínű, hogy ez teljes mértékben megtörténik. Ha a korábban alkalmazott 180 CHF/HUF szintet vesszük, akkor pedig 400 milliárd lenne a veszteség. Miután a kormányzat reményei szerint a későbbiekben aduászt jelentő takarékszövetkezetek központosítása még koránt sincs célegyenesben, és a külföldi tulajdonú kereskedelmi bankok meglehetősen éles nyilatkozatokat tettek, azt feltételezzük, hogy még talán ezt az összeget sem tolják teljes egészében a bankok nyakába.
Így logikusan adódna az általunk fent vázolt megoldás, amikor kedvezőbb árfolyamon kapnak devizát, ekkor ugyanis a teljes bankszektor szintjén 237 milliárdos lenne a mínusz. Természetesen az is nagy kérdés, hogy mivel még egy évtizedig fizethetik a pénzintézetek a bankadót, mennyire fognak az anyabankok ismét a helyi leányok alá pénzt tolni, vagy lesz olyan, aki inkább "hagyja bedőlni" a magyar bankját, az államra bízva a "cech kifizetését". Jelzésértékű, hogy sajtónyilatkozatokban a legnagyobb bankok nemzetközi vezetői (Erste, Raiffeisen, Unicredit) küldtek jelzéseket, mérsékletre szólítva fel a kormányt. (A magunk részéről egyébként a leánybankok bedöntésének valószínűségét is igen alacsonynak gondoljuk.)
Ha a szerződésszámokat arányosítjuk (ami egy durva becslés, hiszen feltételezhető, hogy a kisebb összegeket felvett adósok, még a megnövekedett törlesztőrészleteket is valószínűleg inkább fizetik), akkor viszonylag jelentős számú, 190 ezer szerződésről van szó. Ennyi elégedett választópolgár megnyerése pedig politikailag is fontos lehet. Igaz ezt még csökkentheti, hogy Varga Mihály bejelentése szerint kimaradnak a programból azok, akik befektetési céllal vásároltak devizahitelre lakást. Ezt ugyanakkor becsülni is nagyon nehéz, mi 10-20 százalékra tennénk az ilyen szerződések arányát. Így valahol 150-170 ezer között lehet majd a kedvezményezett szerződések száma. Érdekesség egyébként, hogy a kormányzat úgy vár a bankoktól megoldási javaslatot, hogy a több ingatlannal rendelkező személyekről az állami szervek tudnak adatokat, ám a bankoknak erre például nincs rálátásuk, hacsak nincs beterhelve egy hitel kapcsán több ingatlan is.
Számtalan olyan kérdés van még, amire viszont például tippelni sem tudnánk, mert semmiféle utalás nem hangzott el az illetékesek részéről. Ezek közül a legfontosabb, hogy mi történik azokkal, akik már egy korábbi mentőprogramban részt vettek, amelyek közül az árfolyamgát a legérdekesebb. Hiszen, ha a fenti "találgatásunk" helytálló, akkor a most körvonalazódó konstrukció az adósok számára kedvezőbb lenne, kommunikációs szempontból viszont sem az nem venné jól ki magát, hogy az egyszer már a "kormány által megmentetteket" újra megmentik, ahogy az sem, ha az árfolyamgátba belépetteket nem engedik az új konstrukcióba. Érdekesség egyébként, hogy a tavasz folyamán az MNB Stabilitási Jelentésében volt arról szó, hogy a jegybank szerint az árfolyamgát kötelezővé tétele lenne az optimális megoldás, ám ezt a kormányzati kommunikáció nem tette magáévá, sőt május végén törvényileg határtalanná tették az árfolyamgát rendszerébe történő belépést.
És kik maradnak ki?
Azt a kormány is felmérte, hogy minimális befektetéssel nehéz a fent említettnél nagyobb kört megsegíteni úgy, hogy a bankrendszer se rokkanjon bele a történtekbe. Ez utóbbi esetén ugyan biztosan nem kevesen lennének olyanok, akik örömmel konstatálnák a történteket, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a magyar részvényesek (rosszabb esetben a betétesek) pénze bánná a történteket. Bankmentés esetén pedig az adófizetőkre terhelnék valamilyen formában annak költségét.
Nem véletlen, a hivatalos kommunikációban gyakorlatilag kizárták, hogy a jelzáloghiteleken túl más konstrukciókat érintsen a program. Bár volumenét tekintve a gépjárműhitelek (252 milliárd) és a személyi hitelek (75 milliárd) eltörpülnek a lakáscélú devizahitelek (1933 milliárd) mellett, szerződésszámot tekintve jócskán meghaladják azt. Míg előbbi két kategóriában összesen 310 ezer felett van a szerződésszám, addig a lakáshiteleknél ez 226 ezerre rúg.
Van ugyanakkor egy szerződésszámában (284 ezer darab) és volumenében (1799 milliárd) is a lakáshitelekhez hasonló csoport, akik egyelőre csak homályos ígéreteket kaptak, ők a szabad felhasználású jelzáloghitelesek. Pedig az ő esetükben is igen jelentős arányban ingatlanvásárlás állt az ügylet mögött, például a szülők lakását is beterhelték, hogy a gyerekek minimális önerő mellett tudjanak saját otthonhoz jutni. Ez pedig a gyakorlatban – a megnövekedett tőke- és törlesztőrészletek, illetve a jelentékeny áresést elszenvedő lakásárak folytán – igen gyakran jelenti azt, hogy egy szerződéshez két elúszni látszó ingatlan is kapcsolódhat.
KB
mfor.hu
