„Egy héttel ezelőtt, csütörtökön, a háború kirobbanásának reggelén gyorsan elszaladtam a közértbe élelmiszert vásárolni, elkezdtük a vizet gyűjteni a kádba, és közben azon gondolkodtunk, hogy ha menni kell, vigyük-e a 83 éves édesapámat” – meséli háromnapos menekülésüket követően már itt Budapesten, miután hosszú-hosszú percekig állt a zuhany alatt. (Az orosz katonai invázió február 24-én hajnalban indult meg Ukrajna ellen - a szerk.)
Zuhanyozni az évekkel ezelőtt Budapestre költözött kárpátaljai Orsinál tudott, aki minden erejével segíti a menekülteket. Ő szinkrontolmácsolt nekünk is.
„De hiába töltöttük fel a kamrát, menekülnünk kellett. Akkor jöttem rá, hogy nem hozhatjuk el a papát két műtét után és a veszélyesen magas vérnyomása miatt. Még kapcsolatban állunk vele, és azért imádkozunk, hogy az áramszolgáltatás megmaradjon.
A papának ez a második háborúja, az elsőt gyerekként élte meg, de azt mondja, az kevésbé volt rémisztő, mint a mostani.
Most elviszem a gyerekeket Crnagorába az orosz barátaimhoz, és visszamegyek érte. Azt tervezem, hogy a határig a volt férjem autóval elhozza, ott gyalog átjön majd, ahol én várom kocsival. Remélem így is lesz …” - réved a szeme valahova a messzeségbe.
„Rengeteg állatunk van, azokat ő vállalta be átmenetileg” - folytatja. - „A tervek szerint a macskákat majd a barátok elviszik, de van egy olyan házőrző kutyánk, aki alig visel el valakit rajtam kívül, talán őt a gyerekek apja bevállalja majd.
Volt egy kis vállalkozásom. Kijev elit negyedében éltünk, ott kialakítottam egy kis házikót ukrán stílusban, ezt adtam ki, ebből éltünk. Nem voltak különösebb tartalékaink vagy értékeink, amiket elhozhattunk volna. A bankszámlához tartozó bankkártyám még működik, édesapám párna alatt tartott pénzéből is hoztunk valamennyit.
A legnehezebb akkor volt, amikor döntést kellett hoznunk, hogy elinduljunk. Pénteken 9 órakor autóba ültünk. Útközben rengeteg autó állt keresztben, szabálytalanul, a pánik miatt rengeteg baleset volt, az összetört autókat mind otthagyták az emberek az utakon, mindenki ment, amerre látott. Lemberg felé vettük az irányt, miközben szemben egyre csak jött az ukrán hadioszlop. Sorra tették le a betontömböket, ezekkel próbálták védeni Kijevet. A kijeviek sorra robbantották fel a hidakat is, hogy az oroszok ne tudják körbevenni a fővárost.
Az a híd, amely az egyetlen útvonal volt a lakhelyünktől, déli 1 órakor már romba dőlt, szóval, ha nem 9-kor indulunk, ott ragadunk.”
Arra a kérdésre, hogy mi volt a legborzasztóbb látvány útjuk során, azt válaszolja, nem is a látvány, hanem a hanghatások voltak a legrémisztőbbek.
„A fülemben folyamatosan visszhangzik a robbanások hangja. Most bármilyen kis zörejre vagy ajtócsapódásra összerezzenek, s az összes emlékkép előjön.
Mindenki azt gondolta, hogy a legrosszabb nem következik be. Azt hittük, megmarad mindent az ijesztgetés szintjén, s hogy Putyin Luhanszk és Donyeck után kicsit még kiterjeszti a katonai erejét, de azon túl nem megy. Még mindig alig akarom elhinni, hogy nem így lett.
Hogy milyen gondolatok kavarognak most bennem? Legjobban a gyerekeimért aggódom.
És nem merek a következő évekre gondolni, mert annyi élesített taposógránátot helyeztek el az oroszok, amit nem szabad babrálni, mert robbanhat, hogy még a háború után sem lesz vége a félelemnek.
A baráti köröm 30 százaléka maradt Ukrajnában, de mindenki, akinek gyereke van, elmenekült, csak a férjek és a 18 évnél idősebb fiúk maradtak.
Hogy mit szed össze az ember, amikor menekülnie kell? Két hátizsákkal jöttünk el. A telefonomban vannak fényképek, de minden, ami a házban volt, ott maradt. A legfontosabb úgyis a két gyerekem, az élet. A többi úgyis tégla és tárgy. És a legfontosabb visszamenni a papáért.”
„Nincs értékesebb az emberi életnél” – feleli arra a kérdésre, mit üzenne a jelenlegi helyzetben az embereknek.
„És egyszerűen nem tudom megérteni, hogy hozhat egy kormány ilyen döntést, hogy eltöröl a Föld színéről egy országot, főleg úgy, hogy testvérnépről van szó. Ahol oroszul is, ukránul is beszélnek, s ahol a családok is keverednek.
Az orosz emberek sem értik, valójában mi történik, akkor a világ hogy értené?
Ez agyrém. Hiszen én most ukrán menekültként az orosz barátaimhoz megyek Montenegróba. Ők még a háború előtt elmenekültek Ukrajnából! Félelmetes, ahogy évek óta megosztja az embereket az egész helyzet és a háború. Egy részük egyetért azzal, hogy borzalom, a másik részük pedig önző, hogy rohadékok vagyunk, mert miattunk nem tudnak hozzájutni a pénzeikhez. Szerintük meg kéne, hogy adják magukat az ukránok, hogy végre visszajöjjön a Swift és hozzájuthassanak a lóvéhoz. De azt is látom, hogy az Ukrajna területén élő emberek eddig kicsit maguknak valók voltak, most viszont a történtek rettenetesen összekovácsolták őket.
Az az érzésem, hogy az ukránok nem fogják tudni megbocsátani a történteket, ezt már nem lehet kimagyarázni sehogy sem, az a baj” - vélekedik.
Szvetlana kicsivel később autóba ült két fiával, s Montenergó felé vette az irányt.
