Biztosan sokat lehetne vitatkozni azon, hogy Magyarország jelenlegi helyzetében milyen területek fejlesztésének kellene prioritást élveznie, milyen területek kárára. Hogyan viszonyul például a honvédelem, a haderő fejlesztése az egészségügy vagy az oktatás igényeihez? Persze ebbe egyszerű állampolgárként egy képviseleti demokráciában kevés közvetlen beleszólásunk van, Magyarországon pedig a veszélyhelyzetre hivatkozva a jogszabályokat – beleértve a költségvetési törvényt is – bármikor kénye-kedve szerint átíró kormány regnálása alatt még annyira sem.
A kormány pedig döntött helyettünk, és a jövő évi költségvetés alapján az látható, hogy a honvédelem kiemelt helyet kapott az állami célok között. Nem a levegőbe beszélt Varga Mihály, amikor a költségvetésről folytatott parlamenti vitában „védelmi költségvetés”-ként beszélt, és ezt azzal indokolta, hogy
„háborús időkben olyan költségvetésre van szüksége Magyarországnak, amely garantálja a biztonságát, megvédi a családokat, a nyugdíjakat, a munkahelyeket és a rezsicsökkentést. Ezért a jövő évi költségvetés fókuszában a rezsivédelem és a honvédelem megerősítése áll.”
A tomboló infláció mellett is összesen csak 75 milliárd forinttal nőnek jövőre a költségvetés kiadásai, rengeteg területen pedig nominálisan is megszorításokra kerül sor. Lapunk cikkeiben is olvashattak az elkaszált állami beruházásokról, a még az állami kitüntetéseket is érintő takarékoskodásról és hasonló intézkedésekről, amelyekhez nemrég például a városi Családi Otthonteremtési Kedvezmény (CSOK) elkaszálása is csatlakozott.
Ehhez képest a honvédelem területén szó sincs megszorításokról (persze szó máshol sincs, hiszen a kifejezést tiltólistára tették az Orbán-kormányok, de ez a tényeken nem változtat).
A nagyrészt a fejlesztésekre fordítható Honvédelmi Alap kiadási keretösszege 55 százalékkal, 1300 milliárd forint fölé emelkedik, a honvédelmi kiadások pedig összességében 2023-hoz képest 400 milliárddal, 1800 milliárd fölé nőnek, immár a GDP 2,1 százalékára rúgva. Tegyük hozzá, hogy a védelmi kiadások az elmúlt években is jelentős emelkedésben voltak, a 2014-es, a GDP 0,86 százalékát jelentő mélyponthoz képest már 2022-ben is 1,44 százalék volt (nagyjából ezermilliárdos összeggel).
Előre kell gondolkozni
Mint már említettük, lehetne azon vitatkozni, helyes döntés-e szinte minden mással szemben a honvédelmet priorizálni, de tény, a szomszédunkban jelenleg háború zajlik, a világban mindenhol, így az EU-ban is sokkal többet terveznek költeni védelmi célokra, ráadásul a NATO is elvárja, hogy a tagországok a GDP-jük minimum két százalékát fordítsák honvédelemre.
De azon belül mire? Mert ha el is fogadjuk, hogy ennyi pénzt fordít az ország erre a célra, azt joggal várhatnák el az állampolgárok, hogy cserébe Magyarország védelmi képességei valóban látványosan fejlődjenek a költekezés hatására. Valóban így lesz? Jó kérdés. Több ezermilliárd forintos kérdés. Azzal ugyanis remélhetőleg senkinek nem mondunk újdonságot, hogy a modern haditechnika nagyon drága dolog.
Egy haderő képességeinek komplex fejlesztéséhez pedig sok nagyon drága eszközre van szükség. A dolog onnantól válik igazán ijesztővé, hogy önmagában a rengeteg pénz elköltése messze nem garantálja, hogy ezek a képességek valóban létrejönnek. Ez ugyanis nem úgy működik, hogy a honvédelmi miniszter bemegy a fegyverboltba, és telerakja a kosarát a legújabb tankokkal, repülőgépekkel, miegymással, aztán fizet, és kész. Ha csak egy-egy eszközt nézünk, a beszerzés akkor is csak egy kis része a teljes történetnek: alkatrészutánpótlásra, karbantartásra van szükség, megfelelően kiképzett kezelőszemélyzetre, kompatibilis lőszerekre, üzemanyagra, kommunikációs eszközökre csak ahhoz, hogy egy adott eszköz egyáltalán bevethető állapotban legyen. És akkor még arról nem beszéltünk, hogy szükség van kiegészítő képességekre, más eszközök támogatására, jól képzett főtiszti és altiszti állományra, megfelelő taktikára és stratégiára, hogy egy eszköz képességeit valós helyzetben ki is lehessen használni.
Ahhoz, hogy minden összeálljon, évtizedes távlatokban kell gondolkodni, felelős és átgondolt, szakmailag megalapozott döntéseket kell hozni, a rövid távú érdekek helyett hosszú távon, személyektől és akár kormányoktól függetlenül kell módszeresen követni egy folyamatosan újraértékelt és az új kihívásokhoz igazodó, de jó alapokra épített, reális koncepciót.
Koncepcionális kérdés
Tegyünk egy kis kitérőt. Milyen lehetőségei vannak egyáltalán egy ilyen, lakosságszámban, területben elég kicsinek, gazdasági teljesítményben sem kimagaslónak számító országnak arra, hogy olyan katonai erőt építsen fel, amely adott esetben képes megvédeni az országot a külső fenyegetésektől? Azt talán még Orbán Viktornak, sőt Németh Szilárdnak is (aki „rezsibiztosságát" megszakítva a Honvédelmi Minisztérium, a HM parlamenti államtitkára volt éveken át, és sok érdekes nyilatkozattal gazdagította azt a területet is) be kell látnia, hogy a Magyar Honvédség fő célja kizárólag a védekezés lehet.
Egy ekkora országnak azonban a védekezést sem úgy kell elképzelnie, hogy olyan képességekre kell törekednie, amelyek bármilyen agresszor hordáit az országhatárokon porrá zúzzák. Akármennyit előz kanyarban a magyar gazdaság, akármilyen zseniális megoldásokra képes a magyar ipar, akármilyen hősiesek is a magyar katonák, a háború azért alapvetően a számok rideg törvényszerűségeire alapszik: egy sokszoros méretű, sokszoros lakosságszámú és gazdasági teljesítőképességű ország sokszoros erejű haderő fenntartására képes, és ez előbb vagy utóbb fel is képes őrölni a kisebbek ellenállását, ha muszáj, vagy, ha ettől hosszú távon hasznot remélhet. A reális célnak valami olyasminek kell tehát lennie egy Magyarország méretű állam számára, hogy egy potenciális támadást olyan költségessé tegyen az agresszor számára, hogy az elvegye a kedvét ettől.
Erre több koncepció létezik, az egyik ebből az úgynevezett „totális védelemé”. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az ország gyakorlatilag nem épít ki támadó jellegű képességeket, viszont az egész országot arra rendezi be, hogy szükség esetén nagyon gyorsan legyen képes hatékony védekezésre. Mi kell ehhez? Rengeteg kézifegyver, vállról indítható rakéták, könnyen kezelhető tüzérségi eszközök – fegyverek, amelyek használatához nem kell több évnyi kiképzés. Jól eltárolható, szétosztható lőszerkészletek, lehetőleg a gyártásukra képes országon belüli kapacitással együtt. És emberek, akik használni tudják ezeket, méghozzá sokan, azaz szükség esetén mozgósítható, sorkatonaságon átesett tartalékosok, illetve egy szűk, professzionális tiszti állomány, akik háború esetén a tartalékosok és sorkatonák élére állnak, és tudják mit kell tenni. Akár most Ukrajnában is látható, hogy elszánt, a fegyverforgatáshoz alapszinten értő, kézifegyverekkel jól ellátott katonák nehéz terepen, városi környezetben nagyon meg tudják nehezíteni bármilyen ellenség dolgát.
Svájc nagyon régóta tartja magát ehhez a koncepcióhoz, és nem véletlen például, hogy egyik világháborúban sem jutott eszébe senkinek lerohanni az országot. Persze nem ártanak a megfelelő domborzati viszonyok sem, de az alapvető elrettentő erőt az a több százezer svájci jelenti, akik egy mozgósítás esetén egy-két napon belül fegyverben, a dolgukat tudva várnák az egész országban a támadó haderőket. Svédország és Finnország is hasonló elvek alapján építette fel a haderejét, és nem sok ország merte volna bevállalni, hogy egyáltalán megpróbálja meghódítani őket. (Érdekes lesz látni, hogy változtat-e a két skandináv állam a védelmi koncepcióján a NATO-csatlakozás fényében.)
Egy másik, kis országok számára járható út az, ha egyetlen területen kimagasló elrettentő erőt épít fel, elhanyagolva a többit. Ilyen lehet például egy szigetország esetében a haditengerészet fejlesztése, illetve a hajók ellen bevethető rakéták, légi és vízi drónok felhalmozása. Bár nem volt kis ország, de a britek hátsóját többször mentette meg a világtörténelemben, hogy ugyan nem volt erős szárazföldi seregük, a potenciális európai hódítók (a spanyolok, Napóleon, vagy éppen Hitler) egyszerűen nem tudták a lábukat brit földre tenni a Királyi Haditengerészet miatt. Ehhez persze nem árt szigetországnak lenni, de tulajdonképpen a nukleáris fegyverkezés (lásd Észak-Korea) is kicsit ehhez hasonló út: hatalmas költségekkel jár, viszont végletesen megdrágítja az ország elfoglalásának kísérletét egy hódító számára. Magyarországnak, nem lévén szigetország, legfeljebb a légiereje (értve ez alatt nemcsak a repülőgépeket, hanem mondjuk a drónokat, illetve olcsó rakéták tömegét) lehetne olyan erős, hogy mindenki kétszer meggondolja, packázik-e vele, de egy ilyen légierő felépítése igencsak drága és kockázatos mulatság lenne.
És hát persze ott van a harmadik fő koncepció: az erős szövetségesek keresése. Ebben az esetben a kis ország tulajdonképpen kiszervezi a védelmi képességeinek egy részének fenntartását egy vagy több erre alkalmasabb szövetségesének. Magyarország például önerőből nem tudna nukleáris elrettentő erőt fenntartani, de a NATO főként az Egyesült Államok által biztosított védőernyője hazánkat is védi, ahogy számíthatnánk szövetségeseink légi és szárazföldi erejére is egy külső támadás esetén. Ez lehetővé teszi egy kis ország számára is, hogy nagy békebeli haderő vagy a sorozás fenntartása nélkül is megfelelő elrettentő erőt tartson fenn.
Természetesen nem árt, ha a kis országok is hozzáadnak valamit a közöshöz, erre a legjobb mód általában egy kis létszámú, de nagyon jól képzett, valamilyen speciális feladatra „kihegyezett” haderő fenntartása. Hollandia és Dánia például F-35-ös vadászgépeket tart hadrendben, más kisebb országok a különleges egységeiket fejlesztik, Norvégia a haditengerészet tekintetében erős, és így tovább. Senki nem várja el ezektől az országoktól, ahogy Magyarországtól sem, hogy nagy létszámú hadsereget tartson hadrendben, és szükség esetén tankok százait tudja bevetni – erre vannak a NATO hagyományosan nagyobb haderővel rendelkező államai, illetve egyre inkább a haderejét hatalmas ütemben fejlesztő Lengyelország.
Mi lehetne Magyarország számára ilyen, viszonylag kisebb költséggel és létszámmal megvalósítható, értékes képesség? Ezt a kérdést a szakértőknek kellene megválaszolnia, de például a magyar békefenntartók és műszaki alakulatok is jól teljesítettek a különböző, például koszovói és afganisztáni kiküldetések során. A helyzetet mindenesetre bonyolítja, hogy hazánk a NATO külső határán helyezkedik el, ezért mindenképpen szükség van arra, hogy hagyományos szárazföldi erői egy külső támadás esetén képesek legyenek érdemi ellenállást kifejteni addig, amíg ideér a felmentősereg. A balti államok például a méreteikhez képest jelentős szárazföldi erőket tartanak hadrendben egy esetleges orosz támadás esetére, de más NATO-tagállamok is állomásoztatnak területükön egységeket.
Szigorúan titkosítva
De vajon milyen koncepció mentén képzeli el a magyar kormány a haderő fejlesztését? Az elképesztő válasz az, hogy nem tudjuk. Az erre vonatkozó dokumentumok, elsősorban a hosszú távú stratégiai haderőfejlesztési terv, illetve a középtávú honvédelmi szakpolitikai program ugyanis nem nyilvánosak. A második Orbán-kormány még 2011-ben döntött arról, hogy a haderő szervezeti felépítésére, működésére, haditechnikai eszközeire vonatkozó adatokat a keletkezésüktől számított 30 évre titkosítja, tehát az elmúlt években hozott döntéseket és az ezeket megalapozó háttéranyagokat csak majd valamikor a 2040-es évek végén kezdhetjük megismerni.
Természetesen a haderőre vonatkozó részletes tervek és adatok mindenhol szigorúan védett információknak számítanak, ám demokratikus országokban példátlannak számít, hogy sem az állampolgárok, sem a választott képviselőik nem ismerhetik meg, milyen tervek alapján fejlesztik az ország haderejét, és mik is lennének az elérendő célok. Kovács Gyula, a pécsi tüzérdandár egykori parancsnokhelyettese a 444-en az év elején megjelent írásában így fogalmaz:
„A miniszter által a megyei kormányhivataloknál a nagyközönség előtt bemutatott prezentációban egyetlen értelmezhető mondat van: az, hogy a fejlesztés végeredményeként egy-egy világszínvonalú nehéz, közepes és könnyű dandár lesz 2026-ra.”
Közben egy negyedik dandár is felállt, de Kovács szerint az eddig beszerzett tüzérségi eszközök például egyetlen dandár tűztámogatására sem teljesen elegendőek, nemhogy négyre, tehát jelenleg az sem látszik, hogy ez az egyetlen konkrét cél miként valósulhatna meg.
A haderőfejlesztés egyetlen része, amelyre valamelyes rálátásunk lehet, az eszközbeszerzések. Erre kétségtelenül sokat költ a kormány, és az elmúlt években egyre-másra jöttek is a jól kommunikálható hírek az újabb és újabb, világszínvonalúnak számító eszközök vásárlásáról. A Honvédség összesen 56 darab Leopard 2 (A4 és A7 altípusú) harckocsi, 24 darab PzH-2000 önjáró löveg, illetve 218 darab Lynx gyalogsági harcjármű beszerzéséről kötött szerződést, de nyitott keretszerződés van a már megvett több tucat Gidrán és NMS páncélozott harcjármű mellé újabbak vásárlására is.
A légierő sem maradt ki a sorból, a 20+16 darab Airbus H-145M, illetve H-225M helikopter mellett az Ukrajnában is jól teljesítő NASAMS légvédelmi rendszerekből is érkezik Magyarországra legalább 6 darab, de jövőre új gyakorlógépeket, L-39NG-ket is kapnak a pilóták a bejelentett tervek szerint. És Akkor még azt nem is tudjuk, mi lesz a még az első Orbán-kormány idején vásárolt Gripenekkel…
Különösen érdekes a Lynxek esete. A Rheinmetall új fejlesztését részben Magyarországon fogják gyártani, a magyar állam és a német cég által közösen, nagyjából 100 milliárd forintos beruházással megvalósított zalaegerszegi üzemben. A tervek szerint a Honvédség által vásárolni tervezett harcjárművekből 172 is ebben a gyárban készül el majd. Ezek a járművek a szovjet BTR-ek elöregedésével keletkezett űrt fogják betölteni a Magyar Honvédség képességeiben, ugyanis jelenleg gyakorlatilag nem rendelkezik ilyen kategóriájú járművekkel a magyar haderő.
A kockázat azonban hatalmas: az üzemre adott állami milliárdok mellett az egyenként jelenleg mintegy darabonként 10-15 millió eurós Lynxek is (piaci áron számolva) nagyjából 700 milliárd forintba fognak kerülni. Ráadásul a Rheinmetall modelljének első rendszerbe állítója a Magyar Honvédség, tehát kipróbálatlan típusról van szó, amely ugyan papíron valóban nagyon modern eszköznek számít, de elképzelhető, hogy napi használatban, netalán éles bevetésben olyan hibákra, gyenge pontokra derül fény, amelyek kijavítása csak újabb eurószázmilliók elköltésével lehetséges, miközben Magyarország évtizedekre kötelezte el magát a típus mellett. Lehetne sorolni a példákat a papíron jól hangzó, ám besült hadiipari fejlesztésekről az orosz Armata harckocsitól az amerikai önjáró lövegekig, vagy éppen pont a német hadiipar és katonai beszerzések elképesztő fiaskóit is ide lehet citálni. A világ legfejlettebb hadiiparai sem immunisak tehát a nagyon költséges betlikre, és több milliárd euró vagy dollár ablakon kidobása sehol sem kellemes sem a kormányoknak, sem az adófizetőknek – csak éppen Magyarország esetében még súlyosabb következményei lennének az ilyen hibáknak.
Hasonló kérdések merülhetnek fel a néhány hete nagy csinnadrattával bemutatott ProTAR hazai fejlesztésű drónnal kapcsolatban is. Nem tudjuk, mibe került az adófizetőknek ez az eszköz, és persze elképzelhető, hogy valóban csúcstechnológiát képvisel, és idővel más haderők is sorban fognak érte állni. Sajnos azonban azt sem szabad kizárni, hogy a piacról olcsóbban beszerezhetők lettek volna hasonló tudású, kipróbált alternatívák, a ProTAR pedig, miután nem váltotta be a reményeket, szép lassan a feledés homályába merül majd, nemcsak a fejlesztésre fordított pénzt, hanem a gyártásra, várakozásra, próbálgatásra fordított időt is magával húzva, ami pedig elegendő lett volna egy másik rendszer hadrendbe állítására.
Ezeket a kockázatokat pedig úgy vállalja be a magyar kormány, hogy közben a szomszédos államok az Ukrajnának átadott elavult rendszereik helyett kedvező áron szereztek be modernebb eszközöket, még ha nem is mindig az aktuális csúcstechnológiát. Magyarország ezzel a lehetőséggel nem élt, ráadásul az ukrán háborúval kapcsolatos magatartásával a magyar kormány a NATO-ban is partvonalra állította Magyarországot.
Indoklás nélkül
De még ha minden megvásárolt új eszköz tökéletesen is működik, még mindig ott van a kérdés, hogy ezeket rendszerbe tudja-e állítani, és bevethető állapotban tudja-e tartani a Magyar Honvédség.
„Az elmúlt hat évben beszerzett 20 könnyű helikopterből csak ötöt fegyvereztek fel, 15-öt hangárok hiányában sátrakban tárolnak. A lízingelt 12 Leopard 2 A4-es tank éleslövészettel egybekötött rendszerbe állító harcászati gyakorlatát még nem tartották meg”
– írja korábban idézett cikkében Kovács Gyula.
De még ha mind a rendszerbe állításra, mind a megfelelő karbantartásra lesz is elég pénz és más erőforrás, akkor sem tűnik úgy, hogy lenne elég katona az új eszközök használatára. Ugyan a honvédség létszámadatai is titkosak, Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter egy külföldre adott interjújában elismerte, hogy 8-10 ezer fő „hiányzik”. Nem tudjuk, pontosan mire gondolt a miniszter, de a magyar haderő parlament által engedélyezett összlétszáma 37 ezer fő felett van, de a helyzetre rálátók szerint a valós státuszok száma 30 ezer alatt lehet. Ez azt jelentené, hogy nagyjából minden harmadik hely betöltetlen a honvédség kötelékében, ráadásul a létszámhiány a szakértők szerint aránytalanul nagy mértékben érinti az aktív állományt, tehát pont fegyvert fogni képes, adott esetben harcba küldhető katonából van a legkevesebb.
Ezért is különösen érdekes, hogy pontosan kiket és miért is érintett a januárban bejelentett nagy leépítési hullám, amely megszüntette a 45. életévüket betöltött, legalább 25 év szolgálati viszonnyal rendelkező katonák szolgálati viszonyát. Azóta sem világos, hogy ez a döntés pontosan milyen megfontolásokból született, mindenesetre több olyan eset is nyilvánosságra került, hogy a szórásba a kevés harcedzett, nyelveket beszélő, még bőven aktív korban lévő katonák közül is bekerültek, tehát nem igaz, hogy a leépítés csupán a Honvédség egyébként valóban aránytalanul nagy, adminisztratív feladatokat ellátó „vízfejét” érintette volna.
Arról sem tudunk valójában semmit, hogy miért kellett távoznia Ruszin-Szendi Romulusz vezérkari főnöknek, akinek a helyére az a Böröndi Gábor került, aki egy sor érdekes nyilatkozattal és vitatott intézkedéssel indította pályafutását a magyar haderő legmagasabb posztján. Arról sem tájékoztatta a kormány a közvéleményt, hogy miért is mentette fel azonnali hatállyal a köztársasági elnök tavaly novemberben Maróth Gáspárt, a HM védelmi fejlesztésekért – tehát a fegyvervásárlásokért is – felelős államtitkárát. Mindenesetre érdekes, hogy a politikust fél évvel később a Rheinmetall kelet-európai koordinációs vezetőjének nevezték ki, miután az ő hivatali ideje alatt született megállapodás a cég magyarországi gyártókapacitásának kiépítéséről és a Lnyxek beszerzéséről.
Az ilyen történetek kapcsán azért elmerenghetünk azon, hogy a hatalmas összegeket megmozgató, magukat a nemzeti érdekekkel azonosító vállalatok részvételével egy nagyon szűk piacon zajló, politikával átszőtt, titkosításokkal védett védelmi beszerzések a világon mindenhol igencsak veszélyeztetetteknek számítanak korrupciós szempontból. És ha ez így van a világ legfejlettebb demokráciáiban is, akkor talán nem túlzó a feltételezés, hogy a NER Magyarországán is csoroghat, csoroghatott magánzsebekbe a gyakorlatilag mindenféle kontroll nélkül elköltött ezermilliárdokból.
Természetesen az is lehet, hogy az egészségüggyel, az oktatással, a MÁV-val és a kormány felügyelete alá tartozó nagyjából összes területtel szemben a honvédelemben valóban létezik egy koherens, jövőbe mutató stratégiája az Orbán-kormánynak, még ha ezt nem is köti az orrunkra. Ha mégsem így van, akkor a magyar haderőre az elmúlt években már elköltött és a közeljövőben még elkölteni szándékozott ezermilliárdokat koncepció nélkül költötték el olyan eszközökre, amelyeket büszkén lehet bejelenteni, de valójában alig változtatnak Magyarország valós védelmi képességein.
