„Nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy mennyi pénz áramlott a magyar sportba az elmúlt 16 évben” – csaptunk bele a közepébe Szabados Gábor sportközgazdásszal, akit lapunk az Orbán-kormányok alatt működő sportfinanszírozási rendszer betegségeiről és a Tisza alatt várható irányokról kérdezett.
A sajtóban megjelent adatok szerint a 2011-2026 közötti időszakban a teljes sportcélú állami ráfordítás durván 5500 milliárd forint volt. Minden évben jellemzően a GDP 1 százaléka körül alakult, 2020-ban pedig a 2 százalékot is megközelítette. Ez európai összehasonlításban is kifejezetten magasnak számít. A Tisza szerint 2010 óta a környező országoknál jelentősen többet költött a magyar kormány sportcélokra.
Fotó: Facebook/Magyar Labdarúgó Szövetség
Ugyanakkor ezen a soron nem csak a sportszövetségekhez érkező, közvetlen költségvetési támogatásokra vagy a 2011-ben indult tao-rendszer forrásaira kell gondolni. Ezért is nehéz megbecsülni a pontos összeget.
Szürke zónának, másképp fogalmazva bújtatott állami támogatásnak minősülhet, ha egy sportklubot egy állami vagy önkormányzati cég szponzorál. De akár az MTVA által a Magyar Labdarúgó Szövetségnek (MLSZ) a közvetítési jogokért fizetett díjakat (amit az MLSZ utána a sportklubok között szétoszt), vagy a különböző létesítményberuházásokra adott támogatásokat is ide számíthatjuk.
Tao: már a születése sem volt egyszerű
A magyar sportfinanszírozási rendszer elmúlt 16 évének állatorvosi lova és legvitatottabb megoldása a 2011-ben indult tao-rendszer volt. Ennek lényege röviden, hogy egy cég a 9 százalékos társasági adójának egy részét ahelyett, hogy az államnak, a központi költségvetésbe fizetné be, egy sportszervezetnek utalhatja át. Cserébe pedig adókedvezményben részesül.
Ezek a források (amikről 2017-ben a Kúria is kimondta, hogy közpénznek minősülnek), a központi büdzséből a sportszövetségeknek közvetlenül odaítélt összegeken felül ömlöttek a rendszerbe, összesen 6 csapatsportágba: a labdarúgásba, a kézilabdába, a kosárlabdába, a vízilabdába, a jégkorongba és 2016-tól a röplabdába. A legtöbb pénz ezen címszó alatt 2020-ban érkezett a sportba (176 milliárd forinttal), míg a legkevesebb 2012-ben (39,6 milliárd forinttal).
Szabados Gábor szerint védhető álláspont, hogy ez a 6 csapatsport lett kiemelve, hiszen Magyarországon az igazolt sportolók több mint fele labdarúgó (így volt ez már a tao előtt is). Majd a kézilabda a második legnépszerűbb. Vagyis messze ezek a szakágak tudják a legtöbb gyereket bevonzani az utánpótlássportba.
Fotó: Depositphotos.com
Azon viszont érdemes elgondolkodni, és ez a hamarosan felálló Tisza-kormány számára is fontos tanulság lehet, hogy a rendszer hogyan torzult el és tért el végül az eredeti célkitűzéseitől. A tao egyébként már eleve nem sétagaloppként indult.
„Az Orbán-kormány 2010-ben hatalomra kerülve azonnal megpróbálta engedélyeztetni az Európai Unióval a tao-alapú sporttámogatási rendszert, azonban ez a folyamat végül több mint 1 évig tartott. Az eredeti célok között szerepelt volna, hogy a cégek társaságiadó-felajánlásait a hivatásos sportolók fizetésére is fel lehessen használni, azonban ezt végül ki kellett venni a tervekből”
– tekintett vissza a kezdetekre Szabados Gábor.
Alapvetően az Európai Unió által is elvárt módon az állami beavatkozás a sportfinanszírozásban az utánpótlássport és a szabadidősport támogatására terjedhet ki. Idehaza a tao-pénzeket sportlétesítmények létrehozására is fel lehet használni, ami időközben ezeknek a létesítményeknek a fenntartásával is kiegészült.
A leggyakoribb visszaélések
Szabados Gábor szerint tagadhatatlan, hogy a négy Orbán-kormány alatt az utánpótlássport helyzete is sokat javult, sportoló fiatalok ezrei számára sikerült normális, kulturált körülményeket teremteni.
„Nem lehet elvitatni a tao erényeit. Ugyanakkor mégis nagyon alacsony volt a rendszer hatásfoka”
– vonta meg az összképet Szabados. Majd néhány problémás területet is megnevezett.
Az egyik ilyen, hogy bár alapvetően az állami sporttámogatásoknak az utánpótlássportot és a szabadidősportot kellene felvirágoztatniuk, valójában a tao-pénzek jelentős része átszivárgott a profi sportba.
Például egy vezetőedzőt úgy fizettek a sportklubok, hogy profiként kapott egy jelképes összeget, a bére nagyobb részét viszont utánpótlásszakedzőként tette zsebre. Ezt már lehetett a taoból fedezni. De olyan esetek is előfordultak (és akinek van némi rálátása az utánpótlássport működésére, ezt bőven meg tudja erősíteni), hogy csak azért működtettek a sportklubok utánpótláscsapatokat, hogy le tudják hívni a tao-támogatásokat.
Nem beszélve az egyedi, adott sportklubon belül visszaélésekről, pénzlenyúlásokról, amik főleg a 2010-es évek első felében fordultak elő. „Az utóbbi években már a kezdeti időszakhoz képest sokkal elfogadhatóbb lett az ellenőrzés” – mutatott rá egy rendszeren belüli hiba legalábbis részleges kijavítására Szabados Gábor.
Ami viszont igazán nagy problémát, az egész rendszer rákfenéjét jelentette, hogy
„sokszor nem a szakmai indokok döntöttek arról, hogy milyen sportberuházások valósuljanak meg. Ha egy klubnak vagy szövetségnek megvoltak a megfelelő politikai és gazdasági kapcsolatai, akkor gyakorlatilag bármit elérhettek, amit csak akartak. Ezeket a döntéseket nem szakmai alapon hozták meg”
- tette hozzá a sportközgazdász.
Ebből a szemléletből fakadt, hogy sok olyan sportberuházás elkészült az elmúlt 16 évben, amik amellett, hogy túlárazottan épültek, messze nem voltak szükségesek. Sőt, az építésnél még az sem volt szempont, hogy a létesítmény a későbbiekben „önnfentartó” legyen és piaci alapon kigazdálkodja a működési költségeit. Vagyis, hogy mondjuk egy stadionba épüljenek olyan mellékhelyiségek, irodák, amiket később akár alkalmi, akár állandó jelleggel bérbe lehet adni.
Jó példa erre a Debreceni Nagyerdei Stadion. Néhány éve egy pályázatot írt ki a debreceni önkormányzat, hogy magánfenntartásba adja ki az arénát. A nyertesnek viszont kötelezettséget kellett volna vállalnia arra, hogy 300 millió forint értékben üzlethelyiségeket is létrehoz a stadion környékén. A pályázat sikertelenül zárult.
Fotó: Depositphotos.com
„A későbbi piaci bevételszerzés sokszor nem is volt szempont. Az volt a gondolat, hogy a létesítmény elkészül, és majd úgyis fenntartja az állam”
– magyarázta Szabados. Aki szerint a Ferencváros labdarúgócsapatának otthont adó Groupama Aréna egy üdítő kivételnek számít ebből a szempontból.
Ezt tervezheti a Tisza
A Tisza a választási programjában nem beszélt a tao-rendszer beszántásáról vagy megszüntetéséről. Ugyanakkor azt ígérik, hogy a sport finanszírozását átláthatóvá teszik.
„A jelenleg társasági adón keresztül érkező finanszírozási összegeket nem csökkentjük, azokat teljes egészében a sportra fordítjuk, de költségvetési tényezővé tesszük, és biztosítjuk a hatékony felhasználást” – fogalmaznak.
Szabados Gábor szerint az új rendszerben (erre Kulcsár Krisztián, a Tisza sportpolitikai szakértőjének nyilatkozataiból is következtethetünk) a cégek sportcélú felajánlásai nem közvetlenül a sportszervezetekhez kerülnek majd, hanem az államkincstárba.
Az állam beszedné a társasági adót, majd ezt követően – a jelenleg még működő decentralizált elosztási mechanizmussal szakítva – egy központi minisztérium vagy államtitkárság döntene a források elosztásáról.
„Eddig a pénzek kifizetése az állam megkerülésével működött. A központi elosztás indokolt lenne, hiszen itt közpénzről van szó”
– fogalmazott Szabados Gábor. A sportközgazdász szerint az új ciklusban a legfontosabb, hogy szakmai döntéshozatal valósuljon meg.
„A projektekről tisztán szakmai alapon és ne a gazdasági, politikai kapcsolatok alapján hozzanak döntéseket.”
Emellett Szabados szerint a felhasznált összegek ellenőrzésének is nagyon szigorúnak kell lennie. Itt szintén indokolt lehet egy központi megoldás, hiszen az utóbbi években a 6 kiemelt csapatsportág szövetségeinek saját maguknak, menet közben kellett kiépíteniük az adminisztrációhoz és a pénzek nyomon követéséhez, felhasználásához kapcsolódó infrastruktúrát. Ez – ahogy korábban is említettük – főleg a rendszer első néhány évében rengeteg visszaéléshez vezetett.
Arra a kérdésünkre, hogy a következő négyéves ciklusban nem kell-e majd pusztán amiatt kevesebbet költenie az új kormánynak a sportra, mert az elmúlt 16 évben rengeteg beruházás valósult meg, Szabados Gábor így válaszolt:
„Ezeket a létesítményeket, stadionokat fent is kell tartani. Az egyesületek önmagukban erre nem igazán képesek. Állami források, közpénz nélkül ez a feladat – egy-két nagyobb létesítménytől eltekintve – nehezen képzelhető el.”
Főleg akkor, hogyha az építésnél nem is volt szempont, hogy később piaci alapon is képes legyen bevételeket termelni az adott létesítmény.
Ami biztos, hogy a Tiszának a sportfinanszírozás területén is rengeteg megoldandó kihívással kell szembenéznie. Szabados Gábor szerint az egyik legérdekesebb kérdés az előttünk álló években az lesz, hogy sikerül-e piacibb alapokra helyezni a magyar versenysport működését.
