<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=1446330315732208&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
5p

Erre most őszintén válaszoljak? Jegyzet.

Nem akkor szoktam kétségbe esni, amikor külföldi ismerőseim aggódó arccal megkérdezik, hogy „és mi van Magyarországon?” A tekintetük együttérzést, szomorúságot és kíváncsiságot tükröz. Hozzáteszik még, „hogy bírjátok?”, illetve arról magyaráznak, mint nemrég egy szlovén barátom, hogy az ő országukban is súlyos probléma a korrupció, ez borzasztó, higgyem el… hogy mik vannak, majd gyorsan rám néznek, szinte megrázkódnak, és karomra teszik a kezüket, magukat is kijavítva mondják, „de nem annyira, mint nálatok, annyira nem súlyos”.

Talán persze már ezen is sírhatnék, de minek sírjak. Néha nevetek.

Tessék, ilyen a hírünk. Megrázkódnak. Hát, Istenem, annyi mindent összeolvastak. Ahogy egy ideig azon is tudok nevetni, hogy érzékelem, a kérdéseik mögött egy félelmetes diktátor képe rejlik és egy borzasztóan elnyomó rendszeré, amelyben már semmit sem lehet csinálni, és lassan valamiféle különös képződménnyé válunk számukra, valamiféle autoriter rettenetté, ahol bizonyára szörnyű és iszonyatos dolgok történnek, ahonnan sötét titkok szivárognak ki, ahol a szabadság sehol sincsen, már csak titkos szobákban és nem létező, nem lehallgatott telefonbeszélgetésekben, vagy valahol a Signalon legfeljebb, ha egyáltalán. Összekacsintásban, félmondatban. Egy park sarkában mobiltelefon nélkül, egy bekiáltott mondatban az utolsó tüntetésen, egy kétségbeesetten kijuttatott Twitter-üzenetben.

És mivel ez annyira eltúlzott, annyi nemtudást és egyébként számomra is túlzó képzetet takar, másoknak ez az aggódó félelme az iszonyú diktátortól és az országról, ahol már nincs igazság és nincs szabadság, hogy egy ideig viccesnek találom, csak sajnos újabban eljön a pont, amikor már én sem nevetek.

Hogy érzi magát? Fotó: Pexels.comHogy érzi magát? Fotó: Pexels.com

Ez nem annyira akkor történik, amikor belegondolok a korrupció mértékébe, amely persze szomorú, hanem olyankor, amikor már tényleg válaszolnom kellene arra a kérdésre, amit újra és újra föltesznek kedvesen aggódva, együttérzőn, hogy „nagyon érződik? nagyon rossz a hangulat?”, és sajnos ilyenkor egy pillanat alatt rádöbbenek, hogy hát… izé. Ami azt illeti, eléggé.

Vagyis nem tudom őszintén azt mondani, amit szeretnék, hogy ugyan, ebből semmit sem érzünk, hát van a politika, de az életünk megy tovább. Eszünk, alszunk, örvendezünk, szeretünk, tekerjük a bringát, tesszük a dolgunk, mint mindenki más, belenevetünk a világba meg az általatok gyönyörűnek tartott Budapestbe, rákacagunk a Dunára nagy örömünkben, ha úgy fordul az élet péntek este a fröccs meg a paprikás szalámi után, reggel meg rápillantunk a hírekre, hát, sajnos, igen, mondjuk van benne ez-az, de most ez nem fogja elrontani a reggeli kávénk ízét, a családi együttlétek örömét meg azt, hogy Mari, a kasszás ugyanúgy rám mosolyogjon a kínaiban, mint múlt héten.

Sajnos ilyenkor arra kell rájönnöm, hogy de, már mindez megtörtént (bár, Mari sosem volt az a mosolygós fajta, na, de most ezt ne színezzük), a lényeg, hogy elég rossz a hangulat. Itt Budapesten mindenképpen. Nem csak azért, mert a politika már évek óta ott van a körömpörkölt mellett a vacsoránál, a baráti hosszú lépésnél egy nyári kiülősben, persze, minden facebook-buborékban, de ez magától értetődő, és gyakran a hálószobában is, hiszen hogy hányszor hányat és hogyan szüljünk és dolgozzunk mennyi CSOK-ért, az is közügy, de még az óvodákban, tanári karokban, tantermekben és nyilvánvalóan az egyetemeken is. Ezt gyakorlatilag már megszoktuk. Hogy baráti társaságok nem is érintkeznek politikai különbségek miatt, azt is.

A mi országunk. Fotó: MTI/Mónus MártonA mi országunk. Fotó: MTI/Mónus Márton

De ez nem minden. Most már a félelemhez is hozzá kell szokni. Az emberek már nem csak kevesebbet beszélnek egymással, ha külön politikai oldalon állnak, hanem félnek is. Félnek nyilvánosan elmondani a véleményüket. Nekünk, újságíróknak főleg. Bármilyen téma, amelyik érintőlegesen kapcsolódhat a politikához, rettegést kelt bennük. Az is, ami nem kapcsolódik, mert ugye: hátha kapcsolódhat. Bármi bajuk lehet belőle, úgy érzik. Vállalkozók féltik az üzletüket, szakértők féltik a munkájukat, járókelők féltik a… az állásukat?

Amikor az utcát járjuk vélemény után kutatva, azt látjuk, hogy az emberek remegnek és mérgesek. Mindenkit gyűlölnek, aki megszólítja őket és megkérdezi, mit gondolnak. Aki hozzájuk szól. Aki kérdez. Az indulatuk messzire lök minket.

Van ez a csend. Ez a szörnyű csend. Ez a mérges hallgatás. Meg a családi viták a körömpörkölt felett, hogy igaza van-e Orbán Viktornak vagy Novák Katalinnak, mintha egy családi vacsora feladata az lenne, hogy magunk mellé ültetjük a közszereplőket, nem pedig megfeledkezünk róluk. Meg aztán a csitt. Csak ne mondj semmit, az a biztos. Az van még. És ez azt jelenti, hogy nem tudok legyinteni, már egyáltalán nem: "amit gondoltok, az nem smafu", mondhatom nekik, akik kérdeznek. "Érződik. Már nagyon régóta érződik". Pedig igazán, komolyan szeretnék inkább legyinteni.

(Bendl Vera szerzői oldala itt található)

Jól jönne 1,5 millió forint?

A Bank360.hu és az Mfor kalkulátora alapján az alábbi induló törlesztőkre számíthatsz a THM-plafon végéig, ha 1,5 millió forintra van szükséged 60 hónapra: a Raiffeisen Bank személyi kölcsöne 30 379 forintos törlesztőrészlettel lehet a tiéd. Az Erste Banknál 32 831 forint, a Cetelemnél pedig 33 556 forint a törlesztőrészlet. Más kölcsönt keresel? Ezzel a kalkulátorral összehasonlíthatod a bankok ajánlatait.