Offshore lovagok, illiberális demokrácia, megélhetési bevándorló, modernkori népvándorlás, önvédelmi bevándorláspolitika, rezsiharc. Csak néhány példa azokból a kifejezésekből, amelyeket Orbán Viktornak köszönhetünk, amelyeket tőle hallottunk először, mondhatni, amelyeket új fogalmakként ő alkotott meg (bár Lacy Kornitzer, a Berlinben élő műfordító cikke szerint az illiberális demokrácia fogalmát még a néhai olasz fasiszta diktátor, Mussolini vezette be).
Most itt van a legújabb orbáni újítás: a háborús infláció. Ami az immár ötödik kormányát vezető miniszterelnök olvasatában „olyan infláció, amit döntően az energiaárak és az élelmiszerárak drasztikus emelkedése indukál”. Az meg már logikusan következik az elnevezésből, hogy a háborús inflációt csak a béke állíthatja meg – ahogy azt Orbán (és csapata) sulykolja immár napok óta, bevetve azt a fogalmat, a „békét”, amelynek unos-untalan hajtogatása lehetett az egyik záloga az április 3-ai választási győzelemnek (már persze az ellenzéki pártok bénázása mellett, mely során Márki-Zay Péterre a megnyilatkozásai miatt túlságosan könnyen is ráaggathatták politikai ellenfelei a „háborút pártoló”-s címkét).
Mindenesetre a háborús infláció elnevezéséből és indoklásából már egyenesen következik, hogy Magyarországon most csak és kizárólag a háború miatt van május óta kétszámjegyű infláció. Bár a KSH adatánál (10,7 százalék) a valós pénzromlás 5-6 százalékponttal magasabb lenne, ha a kormány árstopokkal nem fojtaná le az áremelkedést, ahogy azt az illetékes gazdasági miniszterek kimatekozták. Vagyis eszerint a 16-17 százalékos infláció lenne a reális, vagyis nagyjából akkora, amekkora az árstopokat nem alkalmazó többi közép- és kelet-európai országban. Hogy csak a két, kis hazánk közvetlen riválisaként emlegetett régiós államot említsük: Lengyelországban 15,6, Csehországban 16 százalék volt májusban az éves pénzromlás.
Ez csak még inkább alátámaszthatja a háborús infláció létezését, ami azt sugallja, Magyarországnak a harcok nélkül nem lenne problémája az áremelkedésekkel.
Csakhogy, ha nem az utóbbi hónapokig nézünk vissza, hanem több évig, akkor azok a fránya számok másról árulkodnak.
A hivatalos – akkor még árstop-mentes, igaz, már a rezsicsökkentés hatását figyelembe vevő – hazai statisztikai adatok (KSH, MNB) szerint 2013-2016 között szinte eltűnt az infláció. Az éves fogyasztóiár-index a 2013 januári 3,7 százalékról az év októberére 1 százalék alá csökkent, 2014 áprilisában már negatív is lett, s csak 2016 októberében kezdődött ismét 1-sel. Azt követően azonban már elkezdett emelkedni, mondhatni trendszerűen, s 2020 januárjában már 4,7 százalék volt – ez tekinthető a koronavírus-járvány berobbanása előtti utolsó „békehónapnak”.
Ugyanezen idő alatt az Európai Unió tagországainak átlagos inflációja végig alacsonyabb volt a magyarországinál, általában legalább 1 százalékponttal, ám e különbség 2020 januárjában már 3 százalékpontra szélesedett. Anélkül, hogy a magyar gazdaságot bármilyen negatív külső inflációs hatás érte volna.
Igaz, a pandémia megakasztotta az infláció további emelkedését – de csak átmenetileg és csak annak, mondhatni, hivatalos részét. A gazdasági folyamatokat jobban megfogó – ezért a kamatdöntései során az MNB monetáris tanácsa által is kiemelten figyelt – maginflációs mutató ugyanis végig ugyancsak viszonylag magas volt.
A hivatalos, úgynevezett headline infláció tavaly áprilisban lódult meg, az akkor 3,7 százalékos érték egy hónap alatt 5,1 százalékra szökkent, s ez év januárjában már 7,9 százalékon állt. Vagyis abban a hónapban, amikor az orosz-ukrán háborúnak még semmi köze nem lehetett az áremelkedésekhez, hiszen az – mint az az agyunkba valószínűleg örökre bevésődött – február 24-én tört ki.
Egyebek mellett 2017-től kezdve az is fokozta az inflációt, hogy az MNB a gazdasági növekedést szem előtt tartva nem emelte a kamatát. Ez előbb-utóbb negatív reálkamatot idézett elő, ami aközben, hogy serkentette a hitelkeresletet, sokak kedvét elvette a megtakarítástól, inkább beruháztak (a vállalatok), illetve fogyasztottak (a lakosság).
Ráadásul 2016-2019 között a „békés infláció” még magasabb is lehetett volna Magyarországon, ha arra nem hatott volna csökkentően a nyersanyagok és az alapanyagok, valamint az energiaárak esése, illetve az európai monetáris unióból éveken át begyűrűző defláció – ahogy arra a legutóbbi Klasszis Klubunkban Surányi György volt jegybankelnök, egyetemi tanár, közgazdász rámutatott. E külső hatás azért számottevő, mert kis, nyitott gazdaság lévén hazánk behozataltól való függősége jelentős.
Summa summarum tehát a tények azt mutatják, az új orbáni retorika ellenére az infláció már évekkel a háború kitörése előtt elkezdett emelkedni, még ha kétszámjegyűvé az orosz-ukrán konfliktus is mélyítette. Dehát, mint azt már oly sokszor tapasztaltuk, a politikusokat sokszor a tények csak zavarják.
