Állok az iskolaudvaron, féloldalas lófarokkal, fejtetőn kis tupír, divatos papucscipőben, de még térdzoknival, sötétkék vastag rakott szoknya, fehér úttörőblúz, jól kikeményítve, előnytelen zsebekkel, nyakamban úttörő nyakkendő és síp, elvégre örsvezető pajtás vagyok. Kokárda sehol. A szél hűvös, de nem törődünk vele, arra figyelünk, hogy Márta néni mikor int be, hogy énekelni kezdjünk.
Erre hirtelen nem is emlékszem. Ami azóta is a fejemben motoszkál, az az Éljen május elseje, énekszó és tánc köszöntse, meg az Április 4-ről szóljon az ének, esetleg orosz mozgalmi dalok… Ja persze, március 15-én a Himnuszt énekeltük, ki még cérnavékony kislányhangon, más már mutáló kamaszbasszusban. Mindenki hamis és bizonytalan kicsit, elvégre a Himnuszt nem szokás tele torokból harsogva, vidáman fújni. Közben kipillantok a többiek feje felett: a Baranyai utcai általános iskolában vagyunk, a lakótelep nemrég épült fel, mindennek friss panel- és malterszaga van, és mi két éve kaptunk ott lakást, ami nagy szó volt. A Skála még sehol, BEAC pálya van a helyén.
Miért nem volt munkaszüneti nap?
Éneklés helyett március 15-én inkább szavaltunk, elsősorban a Nemzeti dalt és más Petőfi verseket. Akkor még nem volt valahogy felhangja annak a sornak, hogy „rabok tovább nem leszünk” – rá negyedszázadra annál inkább. Az egész afféle iskolai eseménnyé degradálódott, eszünkbe se jutott, hogy ha egyáltalán ünnepeljük március 15-öt, akkor az miért nem munkaszüneti nap. Az „igazi” részben vallási alapú ünnepekhez, mint a karácsony, a húsvét, kötődött mindenütt egyfajta városi vagy vidéki, családias, össznépi hagyománycsokor, még augusztus 20-hoz is. A Szovjetuniótól átvett Nőnap még erőltetett újdonság volt, sokan nem is értették, mi az.
Fotó: Fortepan / Inkey Tibor
Tizenéves gyerekként még nem gondoltuk át, hogy a függetlenségre vágyó márciusi ifjak ünnepén egy idegen birodalomtól átvett jelképeket, „úttörő” kellékeket hordozunk magunkon, és ezen a napon is az általuk kreált ünnepi koreográfiát követjük. A hatvanas években nem sejtettük, hogy felnőtt korunk március 15-éit a mindenkori hatalom rettegve várja majd, mert később szinte mindegyiken tüntetések törnek ki, és már nem csak a függetlenség miatt. Azt pedig egyáltalán fel sem fogtuk volna, hogy ez még a XXI. századra is igaz lesz, hiszen az még a sci-fi világában leledzett.
Történelemtanáraink – többnyire – igazodtak a tankönyvekben foglaltakhoz, bár azért voltak kivételek, akik nemcsak a hivatalos kötelező szöveget mondták fel. Arról se illett beszélni – a legendákat bajos elpusztítani – , hogy 1848. március 15. sem úgy történt, ahogy tudtuk, azaz Petőfi nem szavalta el a múzeumnál a Nemzeti dalt. Kossuth vagy Görgey? Erről a vitáról se hallottunk érdemben. Ennek taglalása csak zavart okozott volna a fejekben. Csak annyit tudtak a tapasztaltabb felnőttek, hogy nincs bizonytalanabb dolog a múltnál. De erről nem beszéltek az emberek olykor még családi körben sem. Merthogy mi és hogyan történt a nagy történelmi sorsfordulók idején – és ezt már azért később sejteni véltük – az a hivatalos krónikák szerint évtizedenként változott.
A hatvanas évek szűk levegője
Az 1956-os forradalom leverése után március 15. félelmetessé vált a hatalom szemében. Azt talán kevesen tudják, hogy Kádár kormányzata 1956 decemberében rendeletileg visszaadta eme ünnep rangját, de 1957-ben, öt nappal az évforduló előtt, mégis munkanappá nyilvánították, csak az iskolákban volt tanítási szünet, mert a Márciusban Újra Kezdjük reális és félelmetes fenyegetésnek tűnt.
Milyen hétköznapi-társadalmi környezetben, kontextusban ünnepeltük, ha szolidan is, március 15-ét – mondjuk 1967-ben? Polbeat fesztivál, Riporter kerestetik, villanykapcsolós szavazással, víkendház-építés kalákában, Trabant-várás. Ugyanakkor a Magyar Írószövetség Székházában áprilisban már happeninget szervezett Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás. A Fiatal Művészek Klubjában, olykor elhangzik – persze „importból” – a Nyugaton is újdonságnak ható performance szó is. De mi nem éreztük hogy a „a hatvanas évek szűk levegőjében” élünk, ahogy Bereményi Géza szövegét Cseh Tamás énekelte.
Fotó: Fortepan / Péterffy István
Vizezik a tejet, harc a minőségért
Áru már van, persze banán csak karácsony előtt és sok a panasz a minőségre. A Fővárosi Tanács március 15-i ülésén (munkanapról van szó!) már hallani kritikát is: „a meghívottak beszámolnak arról a tarthatatlan helyzetről, hogy a kenyerek és péksütemények 20 százalékának minőségére még sok a panasz, bár egyre kevesebben vizezik a tejet, ami viszont kis kiszerelésben nem kapható.” A jegyzőkönyv részletesen szól az áruk, főleg az élelmiszerek minőségének javításáról, annak fontosságáról. Március 15. mint ünnep, nem szerepel a napirendi pontok között.
A Forradalmi Ifjúsági Napok (FIN) – igen, ilyen is létezett – 1967–1987 között a KISZ által szervezett tavaszi ünnepségsorozat volt. A párt korifeusai igyekeztek összekapcsolni – összemosni – az 1848-as forradalomra emlékező ünnepet, az 1919.március 21-i Tanácsköztársasággal, és a fasiszta megszálllás alóli felszabadulásról való megemlékezéssel.
A hetvenes évektől az ellenzék már komolyabb megmozdulásokat tartott. Arról még az osztálytársnőmnek sem volt fogalma, pedig az V. kerületi Báthory utcában lakott, majdnem a mécsessel szemben, hogy pontosan mi történik március idusán a Batthyány örökmécsesnél, mint ahogy arról sem, hogy 1971-ben a Petőfi-szobornál kiszedték a vörös zászlókat a virágágyból. 1972-től már gumibottal oszlatta a rendőrség az összegyűlt tüntetőket. 1973-ban több mint hatszáz embert állítottak elő a Petőfi-szobornál rendezett ellenzéki megemlékezés után, a rendőrség a Ferenciek – akkor Felszabadulás – terén rátámadt a nacionalizmussal vádolt ünneplőkre. (Déjà vu-helyzet: mindenki nacionalista lesz, aki az adott rezsim ellen tüntet.) Ezekről is utólag, a rendszerváltás után értesült – aki utána járt, hiszen sehol nem jelent meg róla hír, tévécsatorna egy volt, internet még gondolatban sem létezett.
A Magyar Televízió akkor az egész nemzeté lett
Arra már jól emlékszik a baby boomer korosztály – akkor még nem így hívták! –, hogy 1989-ben már tízezrek vonultak az ismét igazi nemzeti ünneppé nyilvánított március 15-én a Kossuth térre.
Fotó: Fortepan / Marics Zoltán
A többi már történelem: Kis János, Orbán Viktor és Tamás Gáspár Miklós beszédet mond, a Varsói Szerződésből való kilépést követelve. A Szabadság téren, a Magyar Televízió lépcsőjén Cserhalmi György felolvassa a tüntetést szervező ellenzéki szervezetek 12 pontját, majd kinyilvánítják, hogy a Magyar Televízió az egész magyar nemzeté.
Ma már talán bonyolultabb kideríteni, mi a magyar nemzeté, mint akkor…
