Az elmúlt napok sokféle meglepetései között is kiemelkedett a hirtelen, minden előzetes indoklás, netán érdekképviseleti egyeztetés nélkül meghozott pénzügyi szigorítás a bankbetétekre, különféle pénzügyi termékekre kivetett 13 százalékos újabb elvonás. Adó az a javából, még ha a politikailag előnyösebb hangzás miatt szociális hozzájárulás (szocho) is a formája. A bankszektor pedig még azzal is szembesült, hogy a korábban átmenetinek meghirdetett elvonás (amely szintén propaganda-megfontolásokból az „extraprofitadó” nevet kapta) mégis tartós marad.
Mindkét esetnek vannak általános – és egyáltalán nem megnyugtató – jellemzői. Az első: a magyar kormánnyal szembeni jogállamisági eljárásban az egyik kulcsfontosságú kritika éppen az, hogy nálunk sokak életét érintő jelentős törvényeket, kormányrendeleteket hirtelen hoznak, hatásvizsgálatok nélkül, kihagyva az egyeztetésből az érdekképviseleti szervezeteket, a civil társadalmat. A kormány megígérte ennek a hibás gyakorlatnak az orvoslását – ám mégis lényegileg továbbra is ugyanúgy intézi az ügyeit. Nem is csoda. A készséges Országgyűlés újra és újra megadja a felhatalmazást a veszélyhelyzeti kormányzásra, így nincs belső kényszer a kormányfőn és az apparátusán, hogy időt töltsön érdekegyeztetésekkel, ami csak az EU-nak fontos.
Ehhez kapcsolódik a másik nyugtalanító vonatkozás: az uniós intézményekkel való tárgyalás húzódik, a magyar kormány hozzáállása kelletlen. Sőt mintha a magyar fél már nem is bízna az eljárás sikeres lezárásában, talán nem is törekszik rá. Holott hatalmas mennyiségű pénz a tét. Ezért is indul ki minden racionális elemzés abból, hogy nincs más értelmes opciója a magyar kormánynak, mint hogy eleget tegyen a világosan lefektetett feltételeknek. Ám lehet, hogy a döntéshozók fejében más számít racionálisnak. Ezt „kicsiben” megmutatta a Norvég Alapból a Magyarország számára allokált pénzügyi támogatás esete. Ha az ingyenpénz nem száz, csak kilencvenöt százalékban megy át a kormányon, mivel a norvégok ragaszkodnak a civilek bevonásához az öt százalékos tételnél, akkor az Orbán-kormány inkább lemond az egész összegről.
A dac azonban ezúttal nem elégséges magyarázat. Az EU támogatásai alapjai más nagyságrendet képviselnek: két Marshall-segélynek megfelelő pénzt szívott fel a magyar gazdaság – jól, rosszul, de hozzászokott. Tényleg nem látszik más értelmes opció, mint a pénzhez jutás feltételeinek az elfogadása.
Ám mégis létezhetnek másfajta politikai érvek, sajátos kalkulációk a kormány tessék-lássék tárgyalási hozzáállása mögött. Az egyik belpolitikai jellegű: a hatalom nem engedheti meg, hogy láthatóan meg kelljen hátrálnia, ha már éveken át annyi pénzt fektetett a szuverenitást hangoztató médiaüzenetekbe. A választásokon sikert hoztak az identitás-ügyek („Üzenjük Brüsszelnek…”, „megvédjük a gyerekeket a nem-váltástól” stb.); most is gondolhatja úgy a politikai vezetés, hogy a törzs-szavazói kör egyben tartásához szükséges az EU-val folytatott csatározás, legalább az európai parlamenti választásokig.
Bárhogy van is, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter nyersen és egyértelműen szólt arról, hogy a magyar kormány az uniós pénzekkel immár nem számol. Hozzátette: mégis folytatja a maga növekedési gazdaságpolitikáját hazai források, külföldi hitelek és közvetlen külföldi beruházások (FDI) révén.
E helyütt nem kell különösebben kifejteni, hogy az FDI-ra (bevett szóhasználattal: működőtőkére), valamint bankhitelre lehet ugyan támaszkodni a gazdaságfejlesztésben, de a mások befektetésére és pénztőkéjére alapozó gazdaságpolitikának nagyon mások a hatásai, mintha vissza nem térítendő forrásban és kedvezményes hitelben részesülne az ország (lásd a szerző laptársunkban, a Privátbankár.hu-n megjelent cikkét – a szerk.). Az uniós pénz egészében véve transzferjövedelem (támogatás, segély), közösen elfogadott fejlesztési, felzárkózási célok szolgálatában. Ezzel szemben a külső tőke a pénztulajdonosok megtérülési, profitabilitási szempontjai szerinti üzleti ügy. Az utóbbi nem alternatívája az előbbinek.
Tud-e egyáltalán működni a magyar gazdaság uniós források nélkül? Hogyne, ez volt a helyzet a rendszerváltozás kezdetétől a 2008-2009-es időszakig, hiszen csak a tagság 2004-es elnyerését követően, de leginkább a 2007-től kezdődő hétéves pénzügyi ciklus kibontakozása során nyíltak meg érdemben az uniós transzferek. Addig az ország tőkeállománya leginkább a privatizációval és a zöldmezős beruházásként bejövő külföldi tőkével nőtt meg.
Azonban mind a meglevő állami vállalatok eladása, mind a gazdaság megnyitása a külföldi tőke előtt sok vitát okozott akkor és utólag. A külföldi működőtőke beáramlása ugyanis a szándékolt hatásokon túl különféle mellékhatásokkal jár. A mások idehozott tőkéje valóban hozzájárul a gazdasági növekedéshez, ha nem kiszorít meglevőket, hanem melléjük telepszik, és így a GDP mértéke megnő. A növekményben benne van a külső termelési tényezőknek járó, őket megillető hozzáadott érték: kamatjövedelem, osztalékjövedelem, a külföldi munkavállalók itt szerzett jövedelme. Ezek a jövedelmi elemek azonban nem részei a magyar nemzeti jövedelemnek. Az exportadatok, a bruttó hazai termék számai javulnak, de a hazaiak (rezidensek) gyarapodása a GDP-növekménynél kisebb mértékű, az pedig okozhat csalódást. A külföldi tőke beáramlása nyomán a gazdaság duális szerkezetűvé válik, ami anyagi és politikai feszültségekhez vezethet. A külső tőkére alapozó gazdaság nagymértékben ki lesz téve a tőketulajdonosok döntési szempontjainak.
Éppen az első két évtized magyar fejlődési pályája mutatta meg, hogy a külföldi hitelek és a közvetlen tőkebefektetések függést okoznak, és idővel át kell lépni egy másik útra. Nagy Márton bejelentése mégis azt üzeni, hogy az EU-s viszony megromlására válaszként az Orbán-kormány a finanszírozást tekintve visszanyúlna a Bokros-Suchman évek gyakorlatához. A miniszter a jövő stratégiájaként azt hirdeti meg, hogy további energiaigényes gigaprojektek érkeznek Magyarországra, a szükséges energiát pedig külföldi tőke bevonásával itthon fogják előállítani.
Itt bizony valóban történelmi párhuzam mutatkozik: az 1990-es évek közepén az akkori kormány a pénzhiányra hivatkozva a közművek működtetésébe és fejlesztésébe vont be külföldi tőkét, most pedig a feldolgozóiparba (akkumulátor, autóabroncs) és az energetikába várják a külföldi tőketulajdonosokat.
Egy ilyen pálya hosszabb távú következményei kellemetlen kérdéseket vetnek fel. Ezeket most félretéve, tekintsünk rá a már jelenben is érzékelhető hatásokra: mivel jár az, ha a kormány nem számolhat a korábbi másfél évtizedben megszokott módon az uniós pénzek beáramlásával?
Sok jogcímen most is érkeznek EU-transzferek, de a befékeződés már most megjelenik az adatokban. Elsősorban a beruházások ütemének a visszaesésében látszik az uniós pénz, mint növekedési tényező kimaradása, de legalább is az arra való felkészülés. A felhalmozási folyamatok lassulása kihat majd a jövőbeli pályára, de az állami költségvetés már most megsínyli a gazdasági recesszió hatását. 2023 első öt havának adatai kellemetlenül nagy hiányt mutatnak – erre a hivatalos magyarázat az, hogy néhány nagy egyszeri kiadás merült fel az év elején, továbbá a korábban eldöntött jövedelempolitikai kedvezmények miatt maradnak el a szokásos ütemezéstől bizonyos tételek.
Ugyanakkor igen figyelemre méltó, hogy az első öt hónap állami adóbevételei között a legnagyobb tétel, vagyis az áfa az előirányzatnál kisebb mértékben folyik be. Az annál is inkább különös, mert a tervezettnél sokkal nagyobb, EU-rekorder infláció a büdzsé bevételi oldalát dagasztja – elvileg. A kiskereskedelemi értékesítés idei komoly visszaesése sajnos arra utal, hogy a magyar gazdaság tényleg recesszióban van a tavalyi év középétől.
De van más olvasata is a gazdasági adatoknak. A recesszió ugyan tény, de a hivatalos statisztika csak mérsékelt visszaesést regisztrál – miért van akkor a vártnál rosszabb állapotban az állami költségvetés? Tudni kell, hogy a GDP-számításban növelő tényező a nettó export (más szóval a külkereskedelmi mérleg, a kivitel és a behozatal különbsége) – az pedig most jobban alakul, mint egy éve.
A kivitel döntően a magyar gazdaságpolitikán túli tényezőktől függ: a világ kereslete jól-közepesen látszik alakulni a magyarországi cégek által kínált árukat és szolgáltatásokat illetően. A hazai fogyasztás visszaesése, és emellett az állami beruházások központilag elrendelt visszavágása együttesen a belső felhasználás csökkenéséhez vezetett – aminek logikus velejárója a külkereskedelmi mérleg javulása. Azt segíti a nemzetközi energiaárak mostani jelentős visszaesése (más kérdés, hogy a magyar állam nem siet visszaadni a hazai fogyasztóknak a földgáz, kőolaj, áram világpiaci árcsökkenését – nagyon kell a pénz a költségvetésnek).
Az a kedvező és logikus kiigazítás, amely 2022 második felében végre beindult a választási okokból túlfűtött konjunktúra lehűlésével, javít a külső egyensúlyi viszonyokon – ám nem kedvező a büdzsének. Az export felé fordulás önmagában jó változás, de a tavalyinál kevesebbet keres ezen az állam – a kivitelen nincs áfa. Az áfa-visszaigénylések nőnek, a hazai fogyasztás viszont most sokkal kisebb, mint egy éve, a választási ösztönzők megszűntével.
Ez a bevételi oldali gond – nem nagy meglepetés. A költségvetés kiadási oldalán nehéz feszítő tétel a kamatkiadás. Ezt is előre lehetett látni: a világban felfele mozdultak a kamatszintek, a magyar gazdaságot övező politikai kockázatok közepette pedig különösen magasra szaladt fel az államadósság kamata.
A felsorolt tényezők mind egy irányba hatnak: romlik a költségvetés egyenlege. És akkor még igazából nem is került be a képbe az uniós források ügye, holott a költségvetési tervezés tavaszi kiinduló feltételezései egyike az volt, hogy az idei év derekára rendeződnek az uniós intézményekkel fennálló viták, és megindulnak a függőben levő tételek. Nem így történt.
A recesszió azonban már a nyakunkon, az állami költségvetés pedig eleve túl optimista módon számolt gazdasági növekedéssel, amelyből kormányzati többletbevételek fakadnak. Ez sem így alakult: nem nő idén a gazdaság (és aligha valósul meg a jövő évi tervbe beírt 4 százalékos növekedés). A kormánynak pénzre, adóbevételre van szüksége. Ebből sajnos kiszámítható, hogy minden lehetséges (és lehetetlen) adóbeszedési módozattal fog élni az állam.
Megszorítás – olyan kormányzat alatt, amely a megelőző évek alapvetően kedvező üzleti ciklusa alatt nem volt kénytelen növelni az adóterheket. És egy olyan társadalom kapja a megnövekvő terheket, amely pénztartalékjai csekélyek, az előre tekintő, tartalékoló felfogás meglehetősen ritka. Az öngondoskodás kultúrája eleve sem volt erős, de az állami beavatkozások sokasága még rontott is rajta.
Itt tartunk most. És még nem is tudatosult minden gazdasági szereplőben az eshetőség, amelyet szinte tényként közölt a miniszter: uniós segély nélkül kellhet működnie az országnak – eltérően az elmúlt másfél évtizedben megszokott üzemmódtól.
