Két hír az elmúlt hetek történései közül. Az egyik: 55 millió forintot kap, aki aranyéremhez juttatja Magyarországot. Igen, itt egy országról van szó elsősorban, nem a sportolóról, nem létező magánéletéről, gyötrelmeiről, arról, hogy tíz évig mindennap hajnalban kelt, hogy elmenjen az uszodába, hogy tizenöt éve nem evett végig egy jó vacsorát, hogy évekig kínozta az izmait – itt a nagy nemzeti dicsőségről van szó, amit aztán jól fel lehet használni, politikai célokra.
Ennek fényezése kerül 55 millióba. Ez utóbbi esetben ugyanis nemcsak a sportolót díjazzák, aki kétségkívül megérdemli a jutalmat. Sok ez az összeg vagy kevés? Nos, ez relatív. Akad néhány milliárdos, aki ennyit költ egy nyaralásra, más évekig spórol rá, hogy családi közadakozásból vehessen egy pesti garzont az egyetemista gyereknek.
A másik hír: Ónodi Henrietta kétszeres olimpiai bajnok tornászunk súlyos betegségéből való felépüléséhez egyes források szerint öt és fél millió forint kellene. De nincs, illetve lesz, ha közadakozásból (!) össze tudja szedni magánemberektől erre a pénzt.
Ennyit ér egy volt olimpiai bajnok. Most mindegy, hogy mondjuk New Yorkban él, vagy Kiskunfélegyházán, de annak idején fényes érmeket hozott Magyarországnak.
Most lépjünk túl ezen a friss abszurditáson – amelyek mögött mindig nemtörődömség vagy sunyi pártszándékok húzódnak meg Magyarországon – és gondoljuk át, mi van, ha kevés lesz Párizsban az aranyérem? Bizonyára erre is készen van már a megfelelő beszéd, ami majd elhangzik a parlamentben a bajnokok köszöntésekor – mint ahogy az a szöveg is megfogalmazódott már, mi van, amikor kis hazánk a sportnagyhatalmak közé kerül az érmek számát illetően?
Ez utóbbi esetben nemcsak a sportolót ünneplik, aki kétségkívül megérdemli a jutalmat, hanem a kormányt is, hiszen bizonyára elhangzik majd az a beszédfejezet is, amely igazolja, hogy miért is költöttek és költenek milliárdokat Magyarországon sportlétesítményekre.
Mindnyájan tudjuk, hogy az érem nem ettől vagy nemcsak ettől függ, hanem ezer más tényezőtől. Ahogy Szilágyi Áron esetében is – mondjuk pillanatnyi rövidzárlaton. Ami mindenkinek szíve-joga. Azzal elindulni egy versenyen, hogy akármi történik, nyerni kell, elképesztő lelki teher. Nem mellesleg: a sporthoz, a tudáshoz semmi köze.
Fotó: Depositphotos
Minden politikai berendezésnek akkor volt különösen fontos az érmek száma, amikor egyébként nagy bajok voltak az ország berendezkedésében, ahogy hajdanán mondtuk, diktatúra volt. Az ötvenes években szintúgy politikai ügy volt a sport, igaz, más volt a jutalom. Az olimpiai siker mindig eltereli a figyelmet a valós gondokról.
Minél kisebb egy ország, annál inkább fontosak az érmek, és minél kevésbé perdöntő a sportsiker – merthogy más a politikai beállítottság és a magas életszínvonal a jellemző – annál kevésbé fog az adott nemzet a dugába dőlni.
Mert ott az embereket nem kell „elaltatni” az érmek számával, és elterelni a figyelmet az egyéb égető társadalmi gondokról. Drukkolni persze ugyanúgy szívből lehet – de elsősorban a sportolónak, és nem a sportot pr-eszközként felhasználó politikai vezetésnek.
