Jómagam egy Pasaréti úti lakásban bulizva, láttam-hallottam először süvítő, ékes-fényes házi tűzijátékot – egy olasz diplomata család lakott a szomszédban, hazulról hozták a kellékeket, hogy aztán kipróbálják a kertben.
Mini kötött ruha, tupírkonty
Mindenféle petárda nélkül tehát, de kezünkben pezsgővel, nem törődve hóval, süvítő széllel, mini kötött ruhában, magas sarkú lakk körömcipőben, betonkeményre fújt tupírkonttyal indultunk el egyik házibuliból a másikba. Otthon maradni a szülőkkel már akkor is nagyon kínosnak számított.
A pezsgő ekkor még sokkal édesebb, mint a mai trend kívánná, többnyire Charmant doux, persze, ha kaptunk éppen. Nem ártott jó előre beszerezni az italt, és nagy fejtörést okozott, hogy otthon hová is rejtse azt az ember a szülők elől? Akik persze úgyis sejtették, hogy nem málnaszörpöt kortyolunk egész éjjel. Némely bérház szenespincéjében talán még most is találni egy-egy eldugott palackot… Ha nem sikerült kapni Charmant doux-t, megtette a Debrői hárslevelű is, az szintén elég édes volt.
Csavard fel a szőnyeget!
A bulik megszervezése mindig gondot okozott, hiszen olyan helyet kellett találni, ahol nincsenek épp otthon a szülők. Olykor az is előfordult, nagy ritkán, hogy valamelyik kortársunknak saját lakása volt, ahol egyedül lakott. Vagy épp a nagymamával, akit ilyenkor elűztek valamelyik barátnőjéhez.
A buli valóban a szőnyeg felcsavarásával vette kezdetét, bár a klasszikus beatkorszakban, a Beatles és a Rolling Stones zenéjére nem nagyon táncoltunk, inkább dúdoltunk, lassúztunk, de ez utóbbi akkor sem a táncról szólt. A rock and roll akkorra már kiment a divatból.
Ekkor még nem tudjuk, hogy 1977-ben megszületik egy ikonikus dal, a Különös szilveszter – Csorba Attila és Miklós Tibor szerzeménye –, amely előbb Cserháti Zsuzsa páratlan hangján, majd Charlie dörmögésében válik országszerte örökzölddé. Amit aztán gátlástalanul gajdolunk - részegek a csillagok, pezsgőt iszik fenn a hold -, először kicsit szolidabban, majd harsányabban.
Lencse, nyakra-főre
A szorgos kamasz lányok otthon már délután elkezdték főzni a lencsét, a receptet csak úgy gondolták-hallották-olvasták, nincs internet és millió gasztroblog, ahol mobiltelefonnal bélelt tenyérből utána lehetne nézni. Budapesten szinte kötelező volt a lencse, bár az ország egyes vidékein, például az Alföldön, nem volt jellemző, hogy ezt főzzenek, kevéssé tartották elegánsnak, inkább szegényasszony ételének.
A lencse olykor fegyverként is szolgált: emlékszem olyan házibulira, ahol a csalós-kikapós férjet dühében leöntötte forró lencselevessel a helyzetet megelégelő háziasszony feleség.
Lesz-e elég virsli szilveszterre? Ez olyan alapvető, szinte kötelező kérdés volt egy decemberi tévériportban, minthogy lesz-e elég sör nyárra? Mintha ez az időjárástól, sáskajárástól vagy más természeti csapástól függött volna, és nem az élelmiszeripari üzemek igazgatóinak szándékától, netán a hatalmi akarattól.
A virsliben még hús volt
Merthogy hús, meg disznó volt elég… Malac is akadt, bár fényes-bőrös-sörrel locsolt sült állagút inkább csak elegáns éttermekben, szállodákban tudtak sütni a profi séfek. A virsli nem volt ennyire puha és azonnal szétmálló, igaz, nem volt benne szója meg pótlék, viszont több hús. (A masszát még nem műanyagba töltötték, merthogy az nincs feltalálva, az adalékanyagok akkor még ismeretlenek vagy drágábbak, mint a valódi töltelék.)
Jobb családoknál már akadtak nagyobb hűtők, igaz, többnyire fagyasztó nélkül, de még messze a klímaváltozás, az erkély is megtette, itt kuksoltak dobozban a virslik, amíg bele nem ugrottak a fazékba. Mustár az volt bőven, ráadásul jóízű, valódi, a házibulik vége felé a natúr mustáros fehérkenyér járta. Mini rafinált lazacos kanapék, libamájkrémes szendvicskék, sajtos-magos falatkák helyett erre is jól lehetett inni.
Ez ám a kabaré
A középkorosztályból a jómódú „pestiek” jelentős része társaságban, éttermekben, szállodákban mulatott, kisestélyiben, koktélruhában. A flitterek, sípok, trombiták, kis színes, háromszög alakú papírsapkák szinte minden akkor készült fotón jól láthatók – ezek is a jó kedélyt hivatottak emelni.
Ez a színészhaknik, az élő műsorok nagy korszaka egyben, amikor egy-egy éjjel olyan sok helyre hívták meg az énekest, vagy a komikust, hogy előfordult, kétszer is beállított, véletlenül, ugyanoda.
Akik nem jutottak el társaságba, és ők voltak többen – nem is beszélve a kis falvakban élőkről –, azoknak a kabaréműsor egyenlő volt a szilveszterrel. A rádiókabarét másnap megismételték, a többség a tévét nézte, szinte kötelezően. Még nem volt videó, azaz fel sem tudták venni a műsort, hogy majd később megnézik.
Először az MSZMP KB
Aki számított, az szerepelt a szilveszteri műsorokban, amelyet már nyáron elkezdtek írni, szervezni, bár sokszor az utolsó nap is változtattak rajta. A pártvezetés előtte meghallgatta az adást. A műsorvezető kiléte is fontos volt, szinte közéleti személyiséggé nőtte ki magát.
Ekkor kicsit szabadabban lehetett beszélni az embereket érintő gondokról, problémákról, amelyek bizony akkor is jócskán akadtak. Fontos döntéseket és áremeléseket is olykor a szilveszteri műsorban lengettek be – biztonsági szelepként is működött tehát a humor, vagy az abba öltöztetett mondandó, két vicc közé elrejtve.
Kossuth-díjas színészek, nagyágyúk szerepeltek, trágár, sunyi, altesti poénok nem hangzottak el. Hofi Géza nélkül hosszú évekig nem volt igazi a szilveszter, akárcsak a híres kabarésztárok, a Humorfesztivál győztesei nélkül.
Trombita van, taxi nincs
A Himnusz, a koccintás és az ünnepi beszéd után magyar nóta következett. Ráadásul kiváló színészek, operaénekesek nótáztak ilyenkor, negédes leereszkedéssel – a hajuk konfettivel megszórva, a stúdió tele szerpentinnel, és dalolás közben csárdásoztak –, hogy miért, ezt, mint akkori megrögzött beatrajongó, nem igazán értettem. Mintha a tévés szerkesztők valamiféle ajándékot nyújtottak volna át nagy kegyesen a vidéki magyar nóta rajongóknak, azzal, hogy most ezt is lehet, szabad…
Ami kihagyhatatlan volt, éjfélkor kizúdulni a Nagykörútra, fittyet hányni a közlekedési szabályoknak, és fújni a trombitát, fülsiketítően. Ennyi volt a „gőz kiengedése”. Hogy aztán miként jutottunk haza, ki tudja már. A szűk fővárosi keresztmetszet akkor – és most is – a taxi volt. Egyáltalán, hogyan jutottunk el egyik bulihelyről a másikba, vagy utána haza?
Sokszor gyalog tettük meg az utat, mivel bérautó sehol, az előrendelés is nehézkes, magánkocsi kevés. Éjszakai járatok ritkák, metró többnyire csak épül.
