Az ok nem véletlen. Mezőgazdasági, állattenyésztési és ökológiai vonzatai vannak. A rovarétkek ugyanis magas fehérjetartalmukkal kiválthatnák a tenyész-, és vadállatok húsából készült ételeket és ezzel befolyásolnák a takarmánynövények termesztését, az állatok tartását, valamint az emberi étkezés alakulását. Természetesen nem arra kell gondolni, hogy az összefogdosott tücsköt-bogarat tejbe-vajba-tojásba-panírba forgatnánk egyenként (aki ügyes, még élő állapotukban), aztán jöhet az olajban való sütés.
Ne tessék hányingerrel küszködni, a rovarkaja nem erről szól. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy vannak délkelet-ázsiai és afrikai országok, ahol az emberek valamilyen módon elő- és elkészített teljes rovarokat esznek. Európában a másmilyen étkezési kultúra hagyományai miatt erre kevés valószínűség van. Bár, ami a divatokat illeti, azok az étkezésben is képesek lélegzetelállító változásokat előidézni.
Ha csak arra gondolunk, hogy Mátyás király ebédlőasztalánál sohasem szolgáltak fel például igazi magyar bogyiszlói paprikával ízesített, paradicsomos szafttal megbolondított pörköltet, hogy a lecsóról ne is beszéljünk… Viszont beszéljünk inkább a mai lehetőségekről. Például arról, hogy az egyre megállíthatatlanabbul növekvő létszámú emberiséget el kell látni valamilyen táplálékkal. Mert az mégsem járja, hogy százmilliók éhezzenek, vagy (ami még rosszabb) éhen haljanak. Sok helyütt ugyanis vallási előírásból, vagy társadalmi hagyományokból tiltják, vagy nehezítik a népességszabályozást. A mezőgazdasági termőterület, vagy a termésátlagok ugrásszerű növelése, és az állattenyésztés évi kibocsátásának megsokszorozása egy bizonyos határon túl lehetetlen. Az elmúlt száz év globális időjárásváltozása is éppenhogy az ellenkező irányba mutat.
Akkor pedig valamilyen más megoldást kell találni.
Mondhatjuk persze, hogy a robbanásszerűen túlszaporodott népek és az államok oldják meg maguk a saját gondjaikat, mi jól elvagyunk itt a saját medencénkben és vezetőink jobb sorsra érdemes szándékai ellenére lassan, de biztosan fogyatkozunk. Úgyhogy a tíz évvel ezelőtt megtermelt mennyiségű hazai enni- és innivaló húsz év múlva fölösen elegendő lesz az akkori népességnek, ha még ugyanannyit fogunk termelni. Száz év múlva pedig, amikor (legalábbis a jelenlegi népességalakulási trend megtartása mellett) már csak hét és félmilliónyian élnek az akkori Magyarországon, még kivitelre is futja majd. Persze jobb, ha az ilyesmit Nostradamusra és nagytehetségű követőinek önképzőkörére hagyjuk. Foglalkozzunk inkább a jelen valóságával.
A valóság pedig az, hogy noha (nemcsak Magyarországon) az emberek nagyobb része undorral vegyes ellenérzéssel szokta elutasítani a rovarétrendet, ennek ellenére mégis napról napra többet és többet eszik az utált-gyűlölt-undorító tápanyagból. Természetesen nem a megszokott hatlábú, kitinpáncélos fajtát, hanem a jónéhány éve kereskedelmi, gyártási forgalomban levő fajtát, amely a többféle feldolgozási mód végén előállított (mondjuk) fehér por alakú, formájú, minőségű valamivé lesz. Pontosabban már lett.
Amiről tudunk (vagy talán inkább nem tudunk), az már régóta benne van az élelmiszerboltokban megvásárolható termékekben. Mégpedig nem becsapás, vagy átverés formájában, hanem nyilvánosan és legálisan. Hiszen minden egyes olyan (legtöbbször gyári) terméken, amely tartalmaz ízeltlábúakból kinyert tápanyagot, a csomagoláson fel kell tüntetnie a gyártónak, hogy a belbecs mit tartalmaz. Erre hazai és európai uniós szabályok kötelezik.
Lássunk egy példát.
Itt van az E 904 számon futó sellak. Ezt az anyagot hosszabb ideje (akár több mint évszázada) használja a bútorasztalos ipar, bútorfényezés céljából. Mostanában azonban azoknak a gyümölcsöknek a héjára juttatják fel (méhviasszal keverten), amelyeket vagy távoli országokból hoznak, vagy hosszabb időre akarják tartósítani (akár az előbbi ok miatt is). Vagy ilyen a kármin (már a neve is elárulja, hogy színező adalék), amely ugyancsak jelkódot kapott (E 120) és adalékként segíti az adott termék eladhatóságát. Származási helye a Közép- és Dél-Amerikában őshonos pajzstetű nősténye, amelynek váladékából lehet a nevezett anyagokhoz jutni. (Mindezekről bővebben a Pénzcentrum írt 2019 februárjában.)
Azért nézzünk magunkba és tegyük fel a kérdést: mindig minden címkét gondosan elolvasunk vásárlás előtt? Mert ha semmiképpen sem akarunk tücsköt-bogarat falni és legalább annyira tartózkodunk ezektől, mint a muszlimok a disznóhústól, akkor jobb, ha odafigyelünk. Ahogy a jogszokás is mondja: a törvény nem-ismerete nem mentesít a büntetéstől, ha szabályszegésen kapnak minket. Úgyhogy lehet öklendezni, de csak magunkra haragudhatunk. A gyártók és a törvényhozók megtették a számukra kötelezőt. Vagy lehet, hogy évek óta esszük a tücsköt-bogarat és mégcsak enyhe hányingerünk sem volt? A hivatalos magyarázat szerint ezek az adalékok egyáltalán nem károsak az egészségre. Tehát ha csak most kezdünk öklendezni, az csak hiszti.
Egyébként pedig aki tücsök-, és bogárpárti, az tíz dekás adagokban kimérve, szépen előre csomagolva, dobozkába zárva megveheti magának a feldolgozott adagokat, tíz dekánként háromezer forint körüli áron. Vagyis kilónként harmincezerért. Úgyhogy jó étvágyat! Esetleg jó, vastag pénztárcát.
