<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=1446330315732208&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
7p

Az eddigi kísérletek afelé mutattak, hogy csupán mitikus hírük miatt halljuk szebbnek a sokmillió dolláros régi hegedűk hangját. Kutatók azonban most találtak valamit, ami alátámaszthatja a legendát.

Régóta zajló vita, hogy vajon a dollárban is sokmilliót érő, a hegedűkészítés aranykorának tartott, a 17-18. század fordulója környékén készült hegedűk, leginkább az Antonio Stradivari, illetve Giuseppe Guarneri mesterek által készített hangszerek jobban szólnak-e, mint a legmodernebb technológiákkal készített mai társaik. És ha igen, miért?

Ursula Bagdasarjanz svájci hegedűművész egy Stradivari-hegedűvel 1960 körül. Ezt választotta volna akkor is, ha nem tudja, hogy a legendás mester alkotását szólaltathatja meg? Fotó: WikimediaUrsula Bagdasarjanz svájci hegedűművész egy Stradivari-hegedűvel 1960 körül. Ezt választotta volna akkor is, ha nem tudja, hogy a legendás mester alkotását szólaltathatja meg? Fotó: Wikimedia

Utóbbi kérdésre sok válasz született, volt olyan elmélet, hogy a felhasznált, a „kis jégkorszak” néven ismeretes hidegebb időszak alatt nőtt fák anyaga volt tömörebb, mint a most felhasználtaké, mások a fa kezeléséhez használt pácok összetevőire gyanakodnak, mint amitől „gazdagabban” szólnak a régi mesterek hegedűi, megint mások egyszerűen a hangszerek évszázados „érésében” (a fa nedvességtartalmának csökkenésében, a vibrációk a fa molekuláris szerkezetére gyakorolt hatásában) vélték felfedezni a titok kulcsát. Egyértelmű választ azonban egyelőre nem ismerünk, már csak azért sem, mert ugyan sokféle módszerrel lehet tanulmányozni mondjuk egy Stradivari-hegedűt (azaz Stradivariust), az természetesen fel sem merülhet, hogy belefúrjanak vagy szétvágják, tehát a vizsgálódás módszerei elég korlátozottak például az anyagösszetétel tekintetében.

Becsapjuk magunkat?

Persze még ott van az eredeti kérdés: valóban máshogy, jobban, szebben, gazdagabban szólnak ezek a hegedűk? Kulturális értékük mellett hangszerként is valóban megérik azt az árat, amelyet kifizetnek értük? Ugyan a kibocsátott hangokat fel lehet venni és meg lehet vizsgálni, az olyan szubjektív érzetek, mint a hang „gazdagsága” vagy „mélysége” nehezen válthatók át objektíven mérhető tulajdonságokra. Mindenesetre sok olyan zenész és műértő van, akik esküsznek arra, hogy egyértelműen jelen van a különbség, de olyanok is, akik szerint azt mondják, egyszerű sznobériáról van szó: szeretnénk különbséget hallani egy sokmillió dolláros, a legnevesebb mesterek egyike által készített, évszázados hangszer és egy mai üzemből kikerült, töredékébe kerülő hangszer között, ezért hallunk is.

A kísérletek mindenesetre az utóbbit támasztották alá. Egy francia kutatócsoport a 2010-es években egy kísérletsorozatot végzett el régi, köztük két Stradivari és egy Garneri, illetve új hegedűk felhasználásával. Első körben 21 hegedűművészt kértek fel arra, hogy egy rosszul megvilágított helyiségben, sötét napszemüveget viselve játsszanak három új és három régi hegedűn, és még arra is figyeltek, hogy a hangszerek jellegzetes illatát elnyomják. Miután mindegyiken játszottak, sorba kellett rakniuk a hegedűket hangjuk minősége szerint, majd választaniuk kellett egyet, amelyet hazavinnének, ha lehetne. Egy következő fordulóban párokba rendezték a hegedűket (arról nem tudtak, hogy minden párban volt egy Stradivarius), és a kettő közül kellett kiválasztaniuk a jobb hangzásút.

Az eredmények egyértelműek voltak: a zenészek mind az „ömlesztett” tesztben, mind páronként összehasonlítva átlagban sokkal jobban kedvelték az új hegedűket, mint a régieket, az egyik Stradivarius konkrétan a teljes rangsor utolsó helyén végzett a helyezések átlagát nézve. A művészek ráadásul vakteszten meg sem tudták mondani, hogy éppen új vagy régi hangszeren játszanak.

Két évvel később megismételték a kísérletet kicsit más körülmények között, tíz neves hegedűszólista részvételével, és ezúttal egy koncertterem is a próbák helyszínei között volt. A művészek közül hatan új hegedűre cserélték volna saját hangszerüket, és csak négyen választották Stradivari vagy Guarneri keze munkáját. A teszt egyértelmű győztese egy modern hegedű lett, és megintcsak az derült ki, hogy a művészek nem tudják eldönteni, új vagy régi hangszeren játszanak. (A lenti videóban a kísérletek videós összefoglalója látható.)

Végül közönséget is bevontak a tesztelésbe, egy paraván mögött játszottak a zenészek egyedül vagy zenekari kísérettel darabokat. A hallgatóság tagjai többségükben az új hegedűk hangját találták szebbnek, illetve „erőteljesebbnek”, és ők sem tudták helyesen megtippelni, mikor hallják a régi mesterek alkotásait.

Kombinációs lehetőségek

Még mielőtt azonban a kedves olvasók elhatároznák, hogy a következő lomtalanításkor kiteszik a lehasznált kanapé mellé az eddig nagy becsben tartott Stradivariusukat is, el kell mondanunk, hogy egy most végzett kutatás érdekes, a fentiekkel ellentmondani látszó eredményeket hozott.

Egy olasz kutatócsapat még korábban kezdte vizsgálni az úgynevezett kombinációs hangokat. Ezeket az 1692 és 1770 között élt itáliai komponista és hegedűművész, Guiseppe Tartini után Tartini-hangoknak is nevezik, mivel ő volt az, aki egy 1714-es elméleti munkájában leírta a jelenséget. Ezek a hangok akkor jönnek létre, amikor egy pontosan hangolt vonós hangszeren egyszerre szólaltatnak meg két hangot. A létrejövő kombinációs hang vagy a két hang rezgési számának összege, vagy azoknak különbsége (általában ez utóbbit, tehát egy mindkét hangnál mélyebb, vibráló hangot szoktak érzékelni az emberek, Tartini maga is csak ezt figyelte meg). A rengeteg hegedűre írt művet az utókorra hagyó Tartini számos darabjában kísérletezett is a jelenséggel, a leghíresebb talán ezek közül g-moll Ördögtrilla szonátája.

A modern akusztikai tudomány sokáig azon az állásponton volt, hogy ezek a hangok nem valódi hangok, hanem csupán „virtuális hangok”, amelyek az emberi fül sajátosságai miatt létrejövő interferenciákból születnek. A Firenzei Egyetemen dolgozó Giovanni Cecchi és kollégái viszont bebizonyították, hogy ez nem igaz, a kombinációs hangokat igenis érzékelni és felvenni is lehet az emberi fülön kívül, ha – és ez fontos – ugyanazon a hegedűn, egyszerre játsszák le a két eredeti hangot.

Ez már önmagában is érdekes eredmény volt, mivel bebizonyították, hogy nem érzékcsalódásról van szó, hanem valóban megszólal egy mélyebb, illetve egy magasabb hang bizonyos összhangzatok esetén. Cecchi és csapata ezután egy újabb kísérletet végzett el, amelynek eredményeit a Journal of the Acoustical Society of America című folyóiratban tették közzé. A kísérletben egy hegedűművészt kértek fel arra, hogy öt különböző hegedűn szólaltasson meg kombinációs hangokat létrehozó hangpárokat. Az öt hegedűből között volt egy 1700-ban készült, a neves mester, Carlo Annibale Tononi által készített darab, egy névtelen 18. századi olasz hegedű, egy 19. századi londoni, Henry Lockey Hill hegedű, egy 1971-es, kézzel készült hegedű, valamint egy modern, gyári hegedű is.

A kísérlet azt az eredményt hozta, hogy a kombinációs hangok ugyan mindegyik hangszeren létrejöttek, de sokkal erősebben a jobb minőségű, illetve a régi hegedűkön. Miközben a Tononi által készített hangszer esetében profi és amatőr zenészek is könnyedén felismerték és azonosították a mély kombinációs hangot, addig a gyengébb minőségű hangszereken „elhanyagolhatóan” halknak bizonyultak.

Kérdés persze, hogy elsősorban a hangszerek minősége játszott szerepet ebben az eredményben, vagy a koruk is? Christian Lloyd, a The Strad című szakmai folyóirat szerkesztője az előbbire tippel:

„A technológia fejlődésével és a minőségi faanyaghoz való hozzáférésével a legjobb mai hegedűkészítők képesek Stradivari vagy Guarneri munkáival megegyező minőségű hangszerek létrehozására.”

Cecchiék mindenesetre további kísérleteket terveznek, újabb hegedűk bevonásával, hogy pontosabban meghatározhassák, a hegedűk milyen fizikai tulajdonságai vezetnek a jobban észlelhető kombinációs hangok létrejöttéhez. Ha az új kísérletek eredményei azt erősítenék meg, hogy a régi, neves mesterek által készített hegedűk a mai legjobbakhoz képest is érzékelhetőbben produkálják ezt a jelenséget, akkor végre lenne egy mérhető tulajdonság, ami – részben legalábbis – igazolja a Stradivariusok, a Guarnerik vagy akár a Tononik csillagászati árait.

Jól jönne 1,5 millió forint?

A Bank360.hu és az Mfor kalkulátora alapján az alábbi induló törlesztőkre számíthatsz a THM-plafon végéig, ha 1,5 millió forintra van szükséged 60 hónapra: a Raiffeisen Bank személyi kölcsöne 30 379 forintos törlesztőrészlettel lehet a tiéd. Az Erste Banknál 32 831 forint, a Cetelemnél pedig 33 556 forint a törlesztőrészlet. Más kölcsönt keresel? Ezzel a kalkulátorral összehasonlíthatod a bankok ajánlatait.