1973. október 6-án Egyiptom és Izrael között kitört a Jóm kippúri háború, amikor Egyiptom és Szíria a zsidók legszentebb ünnepén megtámadta a szomszédos államot. Izrael a támadást visszaverte, és mélyen benyomult mind Egyiptom, mind Szíria területére, ám a nemzetközi nyomást érzékelve megálltak. Miután a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete (OPEC) – a jóm kippúri háborúban küzdő arab államok iránti szolidaritásból – bejelentette az olajkitermelés csökkentését, és embargót hirdetett az Izraelt támogató hatalmak ellen, 1973. október 17-én kezdődött az első olajválság. Az addigi hordónkénti 3 dolláros olajár hirtelen 5 dollárra emelkedett, azaz egyik napról a másikra 70 százalékos áremelkedés következett be.
A válság azonban természetesen korántsem volt „ilyen egyszerű”, hiszen több szálon futottak az események. Egyrészt, ahogy oly sok más nagy gazdasági válságot, ezt is egy nagyon dinamikus növekedés előzte meg, ami segített kontrasztossá tenni az olajválság következményeit. Az 1950-es, '60-as években addig soha nem látott fejlődés vette kezdetét a világban.
A világháborút elvesztő országok újjáépültek, a keleti blokkban a sztálinizmus végével kicsit enyhébb időszak köszöntött be, a győztes országok pedig – egy-két kivételtől eltekintve – fénykorukat élték. A világ népessége addig soha nem látott mértékben nőni kezdett. Ráadásul ekkor is jellemző volt, hogy a legfejlettebb államok „aránytalanul” nagy részét fogyasztották el a kitermelt olajnak. Tetézte mindezt, hogy javában zajlott a vietnámi háború, amely az amerikai gazdaság számára ugyan jó volt, de a hadműveleteket támogató logisztikai tevékenység miatt energetikai szempontból kiszolgáltatottá tette az USA-t.
Az OPEC és a nixoni-sokkAz OPEC szervezete 1960 szeptemberében, Bagdadban alakult meg azzal a céllal, hogy az olajtermelő államok számára jelentőségüknek megfelelő súlyt biztosítson a világgazdaságban. Ez a kartell összesen 12 nem túl fejlett (néhány kifejezetten elmaradott afrikai, akkoriban gyengén fejlett közel-keleti, és fejlődő közép-amerikai) államot tömörített. Elmaradottságuk ellenére paradox módon az akkor ismert készletek jelentős részét kezükben tartották.
Egy másik fontos ilyen előzmény az 1971-es „nixoni sokk”, vagyis az aranyalapú dollár pályafutásának vége volt, mely változás – amellett, hogy véget vetett a Bretton Woods-i gazdasági rendszernek – az olajárakra is komoly hatást gyakorolt. A „fekete arany” árát – miként ma is – ebben a valutában számolták, és miután az értékállónak bizonyult, az olaj évtizedeken át hordónként 3 dollárba került; 1971 után ennek változnia kellett, ugyanis az amerikai pénz úgynevezett „lebegő valuta” lett, mely alkalmasint sokat veszített értékéből, tehát a kitermelők valódi profitja mindegyre csökkent. A Jóm kippúri háborút megelőző években a gazdasági nagyhatalmak – főleg az Egyesült Államok – számos csatát vívtak az OPEC-országokkal az olajár kapcsán, a problémát azonban a termelők végül egyoldalúan oldották meg.
Az olajválság következményei
Az olajválság jelentős jövedelem-újraelosztást jelentett a világ olajimportőreitől az olajexportőrök, de különösen az OPEC felé, ahol a fogyasztás hagyományosan alacsony és a megtakarítási ráta magas. A történtek eredményeként visszaesett a világkereskedelem, világgazdasági válság alakult ki, ami különösen a fejlődő országokat sújtotta. A fejlett országokban ugyanakkor nagymértékű pénzügyi és bankkrízisek következtek be.
A fogyasztói társadalom részéről hatalmas pánikhangulat kísérte, hisz sokan csak ekkor szembesültek azzal, hogy olaj (benzin) nélkül mi mindenről le kellene mondani. A leglátványosabb változások az USA-ban és Nyugat-Európában bevezetett korlátozások voltak. Ezek során az egy autós által megvehető benzint éppen úgy limitálták, mint a megengedett sebességet, vagy éppen egyes országokban a vasárnapi közlekedést, ez utóbbit volt, ahol betiltották.
Az olajválság miatt gyökeresen átalakult a nyugati országok gazdasága is. Az olcsó olajon alapuló és ezért pazarlóan működő iparágak helyébe energiatakarékos és környezetbarát ágazatok léptek.
Az autóipart is átformálta az olajválság. Addig szinte nem is számított, hogy mennyit fogyaszt a jármű, attól kezdve viszont ez vált az egyik legfontosabb szemponttá: leáldozott a benzinfaló óriás autóknak, divatba jöttek a takarékos kisautók.
Az 1973-as válságnak komoly szerepe volt abban, hogy az energiaéhséget számos országban hamarosan atomerőművekkel, illetve a megújuló energiaforrások kiaknázásával próbálták meg csillapítani. Erre szükség is volt, mert bár 1974 márciusában – Líbia kivételével – az OPEC-államok feloldották az olajembargót, a nélkülözhetetlen nyersanyag piaci ára nem esett vissza, az 1979. évi második válsággal pedig további – addig elképzelhetetlen – magasságokba emelkedett.
Hogy érintette Magyarországot
Hivatalosan a politika azt kommunikálta, hogy a válság nem gyűrűzik be hazánkba (igaz, azóta több válság kapcsán hallhattunk hasonlót). És valóban, eleinte a keleti blokk országait csak közvetve érintette a válság, hisz azok a Szovjetunióból importált olajat használtak. A „nagy testvér” azonban idővel a KGST relációjában is érvényesítette a cserearányok eltolódását. Így ugyan katartikus áremelkedés nem volt, de a magas olajár idővel érvényesült. A tervutasításos rendszert követő szocialista gazdaság nem tudott reagálni a kihívásokra, egyre többet kellett költenünk a nyersanyagokra. Ezzel Magyarország, mely – a kádári konszolidációra költött életszínvonal növelő lépések miatt már elindult az eladósodottság útján - rövid időn belül megháromszorozta tartozásait, amely folyamat később is folytatódott, míg az államcsőd közelébe nem ért.
mfor.hu
