WPP és Grey: két dudás egy csárdában

A nagy fogás?

Az akvizíció a bevételek földrajzi megoszlását nem befolyásolta számottevően, mindkét cég forgalmának 40-40 százalékát az észak-amerikai és európai, míg a maradékot az ázsiai és latin-amerikai piacok adják. A WPP azonban egy olyan bónusz ügyfelet kapott a Grey-től, ami minden pénzt megér.

A Procter&Gamble ugyanis a világ legnagyobb hirdetője, és - micsoda szerencsés egybeesés -, egyben a Grey legfontosabb ügyfele is, immáron több mint negyven éve, átlagosan 10,6 százalékát adva a Grey bevételeinek. A P&G megszerzése a WPP számára azt is jelenti, hogy egy potenciális konfliktust kell megelőzni, miután mintegy évszázada velük dolgoztat az Unilever, a P&G legfőbb riválisa. Martin Sorrell, a WPP vezérigazgatója erre megoldásként találta ki a Grey viszonylagos függetlenségének megőrzését, amellyel sikerült mindkét fél számára megnyugtató döntést hoznia.

A P&G és a részleges függetlenség azonban önmagában kevés ahhoz, hogy a friss egyezség a gyakorlatban is jól működjön, vagyis eredményekkel támaszthassák alá. A WPP-nek komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy a Grey pénzügyi mutatóit is egyenesbe hozza. A Grey nyereségrátája ugyanis az elmúlt 10 év során végig 8 százalék alatt volt, tavaly pedig mindössze az 5,7 százalékot érte el, ami kevesebb mint a fele a WPP, az Omnicom csoport és a Publicis eredményének.

A probléma egyrészt a többi piaci szereplőhöz képes magas munkaerő-költségekben rejlik, másrészt abból fakad, hogy a Grey mindvégig független cégként működött. Vagyis sok energiát fektetett az ügyfelek kezelésébe, viszont kevesbé figyelt arra, hogy pénzügyi mutatói tekintetében is felzárkózzon riválisaihoz. Meyer privát klubja tehát most Sorrell kezébe kerül, aki tudvalevőleg a pénzügyek terén a legházsártosabb, legtöbbet követelő vezető. A két igazgató által képviselt vállalati kultúra és vezetési stílus egymástól fényévnyi távolságban van, így kérdéses, hogy hosszú távon hogyan boldogulnak majd egymással.

(Menedzsment Fórum)