Van egy dolog, amit sokan a politikánál is jobban utálnak: a munkahelyi politika. A taposás, a fúrás, a hátbatámadás, a képmutatás a munkatársak között azért, hogy valakik előbbre jussanak a szamárlétrán a jobb fizetésért és a magasabb presztízsért. Miranda Green, a Financial Times publicistája szokatlan véleményt fogalmazott meg a témát bemutató cikkében.
Akik mesterei a munkahelyi politikának, azokat a kollégáik sokszor lekezelik azzal a szöveggel, hogy az előrejutást inkább a kiváló munkájukkal kellene elérniük. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A jó munka nem fénylik, mint egy csillag. Inkább eltűnik a munkahelyi zajban. A főnökség magától értetődőnek veszi ahelyett, hogy jutalmazná.
A középkorúak baráti társaságaiban folytatott beszélgetésekből kitűnik, hogy sokan érzik magukat méltánytalanul mellőzöttnek olyan munkakörökben, amelyeket kinőttek, unalmasak, ám nem tudnak előbbre jutni, mert nincs gyomruk részt venni a munkahelyi taposásban.
Az amerikaiak ezt a hangulatot „pity partyként” tartják számon, amit magyarul talán "önsajnálatként" lehetne megfogalmazni.
Nem a módszerrel van a baj
Ezt lehet kezelni némi empátiával a barátok részéről, ám Jeffrey Pfeffer, a Stanford Egyetem professzora, a szervezeti viselkedés kutatója úgy gondolja, tud ennél jobb receptet. A Hatalom hét szabálya (The 7 Rules of Power) című könyvében azt írja, hogy sokan azért idegenkednek a munkahelyi politikától, mert annak módszereit rossz szándékú emberek használják pitiáner céljaik elérésére. Ezzel kizárják magukat a játékból, aminek egyedül ők lesznek a vesztesei.
A professzor azt állítja, hogy alapos elemzések szerint javítja az emberek munkájukkal szembeni elégedettségét, ha képesek beszállni a munkahelyi politikai játékba. Növekszik a hatékonyságuk, javulnak a karrieresélyeik, erősödik a személyes elismertségük és háttérbe szorulnak a szorongásaik.
Magyarán, akik nem vesznek részt a taposásban – egyfajta játéknak tekintve azt –, azok boldogtalanabbak lesznek, úgy fogják érezni, hogy figyelmen kívül hagyják őket. Végül még az egészségük is rámehet az önsajnálatukra.
Pfeffer nem pusztán elméletként osztja meg nézeteit olvasóival. Az egyetemen, ahol dolgozik, gyakorlati tapasztalatokat is szerezhetett a saját és kollégái karrierépítési stratégiáiról. Ennek alapján úgy látja, aki nem vesz részt a munkahelyi könyöklésben, az önmagában a munkájának köszönhetően semmire sem fog jutni.
A legkevesebb, amire szerinte mindenkinek törekednie kell, hogy a munkáját a lehető legláthatóbbá tegye. Önbizalmat és határozottságot kell mutatni! A jó munkahelyi politikai stratégia legfontosabb tulajdonsága, hogy rendületlenül építi a hálózatot maga körül. Ezzel azt az érzetet kelti, hogy nélkülözhetetlen szereplője a szakmájának. Úgy látja, nem szabad fanyalogva elutasítani azokat, akik jól játsszák a munkahelyi politika meccseit, hanem tanulni kell tőlük!
A Financial Times cikkírója nem teljesen ért egyet a professzorral. Szerinte, ha valaki túlságosan eltávolodik a saját értékeitől, viselkedési stílusától, az végül ugyanolyan szorongásnál köthet ki, mint amikor úgy érzi, hogy semmibe veszik a munkahelyén.
Azt azonban elfogadja, hogy ha valaki félresöpri Pfeffer érveit, az gyorsan visszazuhanhat a kilátástalan önsajnálatba.
