”Attól félek, hogy a száraz, aszályos nyarak egyre durvábbak lesznek, amit már a húsmarha sem viseli el.“ Ezzel szembesült tavaly Pekár István herencsényi volt szarvasmarhatartó. A klímaváltozással egyre szélsőségesebb az időjárás. Az aszályos időszakokban - a méregdrága öntözés nélkül - kisülnek a legelők. Olyan állat kell az egyre kisebb hozamú gyepek hasznosításhoz, ami ezt is elviseli.
Kapóra jött, hogy a közeli Szurdokpüspöki határában lévő Mátrai Bivalyrezervátumban Szalai Ferenc két éve már túlnőtte gazdasága méreteit és állattartó partnert keresett. Akkor döntötte el Pekár István, hogy ő is bivalyt és szamarakat fog tartani húshasznosításra.
“Ferenc tartja a nőivarú bivalyokat, én tartom a hímeket. Az idén már 78 bivalybikám és 33 szamaram lesz.” - von mérleget a gazda.
Jó döntésnek bizonyult, hogy ha csak bikákat tart, mert így nem ingerlik őket a nőivarú állatok, így jobban fejlődnek. De még így is sokat viaskodnak egymással, ami elég riasztó látvány. A bivaly ugyanis intelligens, de félig vad állat, amely erős érzelmi szálakkal kötődik a gazdájához.
“Kezdetben én is tartottam tőlük: hatalmas fekete, szilaj jószág, rosszat ígér a tekintete, főleg ha leszegi a fejét, fújtat. Van valami vadállati jellege” - ismeri el az állattartó.
Nem is üget, mint a tehén, hanem úgy vágtat, mint a bölény és nem is keveset. Tavaly már az is megfordult a fejében, hogy lecseréli az egész állományt, miután több állat is elcsatangolt 10-12 kilométerre. A hetvenedik évéhez közeledő gazda így kénytelen volt a csavargókat árkon-bokron, szakadékon keresztül haza hajtani – persze nem egyedül, feleségével, fiával, környékbeli segítőkkel...
De mint a többi hazai bivalytartó, ő is hamar megbarátkozott a hatalmas, öntörvényű fekete jószágokkal, ma már tökéletes biztonsággal jár közöttük. “Minden negyedik-ötödiknek meg is tudom vakarni az üstökét, némelyik lefekszik a lábamhoz, mint egy macska”…- érzékenyül el, miközben egy jó féltonnás tetőtől talpig sáros fekete monstrum éppen odatörleszkedik hozzá.
Az érzelmi kapcsolat tényleg erős. Az egyik újkígyósi bivalytartó mesélte, amikor a vágóhídra vitték az állatait, az egyiket éppen ránézett, amikor felvezették a kamionra és kicsordultak az állat könnyei, tudta mi vár rá. Mind a ketten sírtak.
Ősi magyar fajta
A herencsényi gazdaságban is a magyar házibivaly fajtát tartják, amit vízibivalynak is neveznek. Távoli rokona Afrika legveszélyesebb vadállatának: a kafferbivalynak, de nem a fekete kontinensről, hanem valószínűleg a Balkánról, vagy a Földközi tenger partvidékéről hozták be a történelmi Magyarország területére. Erdélyben, Kalotaszeg környékén sok bivalyt tartottak, Olaszországban is kedvelt haszonállat, amit már fejőrobottal fejnek, mint a szarvasmarhát. Állatonként 15 literes átlagos napi tejhozamot is elérnek az olasz bivalytehenek 8 százalékos zsírtartalommal, ami napi 35-40 liter napi termelésnek felelne meg a szarvasmarhánál. Az olaszok speciális sajtokat is gyártanak a zsíros bivalytejből.
Magyarországon Mezőtúr környékén is létrehozott egy tejhasznú, az olasz fajtára alapozott integrációt egy külföldi befektetői csoport kifejezetten sajtelőállításra. Itthon mások is fejik a bivalyt. Rózsa Péter balmazújvárosi állattartónak volt olyan tehene, amelyik naponta 11 liter tejet adott, de az átlag azonban csak 4-5-7 liter.
Kevés, de biztos nyereség
A csak bikákat tartó herencsényi gazdaságban azonban egyelőre nem állítanak elő sajtot, így kisebb a jövedelem is. Ráadásul a bivalybika lassú növésű. “Az egyik kolléga a bivalynál napi 80 dekagramm súlygyarapodást mért, ami csak a fele a húsmarháénak (1,5 kg/nap). De a bivaly igénytelen és - szemben a húsmarhával - a legelőn minden növényt megeszik, nem válogat” - érvel a gazda. Még a csalánt, az aranyvesszőt, az invazív gyomokat is elropogtatja. Egész télen egy napra sem zárta be őket, a széna mellett napközben is kijártak a színből legelni. Páratlan előnyük, szemben a juhokkal, hogy nagyon jó tarlót is hagynak maguk után a legelőn, ami jól sarjad.
Bár a bivalybika akár egy tonnásra is megnő, de a herencsényi gazda nagyjából 500 kilós élősúllyal, 3 éves korban adja le a vágóhídra. A bivalynak - a húsmarhánál persze jóval kisebb az ára – mintegy 70 százaléka - de kisebb költségű a tartatása. Betegsége szinte egyáltalán nincs, a gyógyításra sem kell költeni. A bivalyok nagyon ritkán igénylik az antibiotikumokat, húsuk ezért is egészségesebb.
“Önmagában a bivalytartás nekem biztosan veszteséges, főleg a tavalyi aszály miatt, amitől drága lett a téli takarmány: 25-30 ezer forint volt egy-egy bála széna” - idézi fel a gazda.
Ezért csak a támogatásokkal együtt éri meg bivalyt tartani. A vágásra leadott bikák húszezer forint körüli hízóbika-támogatást kap a gazda. (Az anyatehén támogatás már több mint 200 ezer forint lenne.) Magyarországon az ökotámogatás is területre vonatkozik, gyep esetében hektáronklént 204 euró, mintegy 75 ezer forint. A támogatáshoz öt hektáronként kell egy-egy állategységet vállalni. Azaz 200 hektáron 40 felnőtt állatot kell tartania a támogatásért.
A türelmes gazda azonban a támogatásokkal együtt szemlátomást jól kijön a külterjes bivalyhizlalással és a tenyészbika-tartással. A bivalyok nélkül nem kaphatna ökotámogatást, és a leadott állatok után annyit kap, ami a gondozás költségeit fedezi. Egyelőre nem is tervezi, hogy bivalytehenekkel: tejtermeléssel, sajtkészítéssel gyarapítsa a portfóliót. Az állatok napi súlygyarapodását azonban mérni szeretné, amelyhez az állatokat digitálisan akarja azonosítani.
“Félvad tenyészbivalyokat tartok, fontos a kezelhetőség is, ezért nemcsak a súlygyarapodásra, a szelídségre is fogok szelektálni” - tervezget a gazda, akik azt is elárulta, mi a kedvenc bivalyétele. Már sütött bivalybélszínt, evett bivalyból készített szalámit, kolbászt, virslit, de az állat fehér lábszárinaiból 5-6 órás főzéssel készített pörköltet tartja a legfinomabbnak.
Meggyőződése, hogy kasszasikert hozna, ha pár étterem itthon is a bivalyételekre szakosodna. Ugyanazokat az ételeket lehet belőle készíteni, mint a marhahúsból, de omlósabb, márványozottabb, ízesebb a húsa.
Juh helyett marhát
Magyarországon az 1980-as években vált szét a tejelő és a tisztán húshasznú szarvasmarha-tartás. Nógrád megyében, Szécsény és Hollókő környékén a gazdálkodók megrökönyödésére - a hajdani agrárminiszter, Hütter Csaba - a rossz termőképességű szántókra gyepet telepített, idézi fel az Mfor.hu-nak Pekár István herencsényi állattartó. Egy idő múlva már természetessé vált a visszafüvesítés, és a juh rovására fejlődni kezdett a helyi húsmarhatartás. Míg 120 évvel ezelőtt a történelmi Nógrádban még negyedmillió juhot tartottak, napjainkra 10-15 ezerre csökkent a komoly gondozói szakismeretet követelő gyapjas jószág száma a vármegyében. Helyette, főleg a rendszerváltás után, amikortól megérkeztek az uniós támogatások, inkább húsmarhát tartanak, amihez kevesebb szakismeret kell. Kis túlzással elég villanypásztorral bekeríteni a legelőt és kihajtani az állatokat.
A térségünkben először a húshasznúvá minősített magyar tarka mellett az angol kistermetű húsmarha fajták jelentek meg: az angus, a hereford. A kevésbé felkészült gazdák ma is az angusokat szeretik, mert szelídebb, nyugodtabb fajta, mint a hereford. Sokan próbálkoztak a nagytestű francia Charolais, Limousine, Blonde d'Aquitaine fajtával is, de ezek évi ezer milliméter csapadékú óceáni, illetve alpesi legelőkön fejlődnek megfelelően, így jövedelmező igazán a tartásuk. A Charolais kifejezetten nagyétkű, 70-80 kilogramm a napi fűigénye. Magyarországon, főleg a soványabb nógrádi legelőkön – különösen az egyre rövidülő késő őszi napokon - kisebb a napi súlygyarapodásuk.
A csapadékos években “még elmegy”, de olyan száraz, aszályos esztendőkben, mint a tavalyi, amilyen a klímaváltozással fenyegeti a hazai állattartókat, már meggondolandó az ilyen intenzív, nagy növekedési erélyű jószágot tartani, tapasztalta a herencsényi gazda. A sovány legelőkön a húsmarha- és a juhtartás egyre rosszabbul jövedelmezett. “Ha nem lenne hozzá támogatás, minden legelő állat tartása fenntarthatatlan lenne.” - ismeri el az állattartó. A nagy takarmány-igényű állatok ellátására ugyanis már 1,5-2 hektár legelőt kellett számolni, ami nagyon rossz húskihozatalnak számít. Pekár István ezért a Belső-Cserhát hegyvidéken lévő mintegy 200 hektár kis-, közepes hozamú legelője jövedelmező hasznosítására a juhnál és a húsmarhánál hatékonyabb jószágot keresett.
