A Magyar Hospice Alapítvány munkája két pilléren nyugszik. A Budapest Hospice Házban egyszerre tíz beteg számára biztosítanak ellátást, miközben otthonápolási szolgálatuk ezzel párhuzamosan közel háromszáz embert kísér végig életük utolsó időszakán, térítésmentesen.
A számok jól mutatják: a munka döntő része nem intézményi falak között zajlik, hanem nappalikban, hálószobákban, a családok saját tereiben, orvosokkal, ápolókkal, pszichológusokkal, gyógytornászokkal, dietetikusokkal és önkéntesekkel, a látogatások gyakoriságát, a gondozás mikéntjét pedig mindig a beteg állapota határozza meg. Van, amikor elegendő a heti rendszeresség, máskor sűrűbb jelenlétre van szükség, de mindig az az egyik legfontosabb szempont, hogy a családok az utolsó időszakban is együtt maradhassanak saját ritmusuk szerint.
Aztán ha eljön az a pillanat, amikor az otthonápolás már nem megoldható, akkor kap szerepet a Budapest Hospice Ház.
Fotó: Magyar Hospice Alapítvány
Mindezt azonban egyre nehezebb fenntartani. A betegellátási költségeknek csak egy részét fedezi a NEAK finanszírozás, minden más, működéssel kapcsolatos költséget magán és céges adományokból, támogatásokból, programok és események bevételéből, illetve pályázatokból kell előteremtenie az alapítványnak. A források csökkenése vagy kiszámíthatatlansága pedig állandó bizonytalanságot teremthet, miközben a betegellátás folyamatosan magas szakmai színvonalon zajlik.
Az alapítvány ezért indította el Időgép című kampányát, amelynek középpontjában egy puha karosszéket körülölelő, kartondobozból épült, gyermekkori álmaink bunkereit idéző Időgép áll, amibe betegek, hozzátartozók, hospice-szakemberek és ismert művészek ültek be egy-egy útra, hogy felidézzék életük legfontosabb pillanatait és ami a történeteken keresztül egyszerre mutatta meg, mit jelent valójában a hospice szemlélet, és hogy mire lenne szükség ahhoz, hogy ez az ellátás fennmaradhasson.
A kampány filmjeiben személyes történetek, életek elevenedtek meg. Csányi Sándor színművész például arról beszélt, hogyan lett Dobó Kata által önkéntes közel húsz évvel ezelőtt, és miként írta felül minden korábbi elképzelését az, amit a hospice-ban tapasztalt. Pályatársai, Kováts Adél és Mácsai Pál családi érintettségük miatt kerültek kapcsolatba a Magyar Hospice Alapítvánnyal.
„Van az elfekvő, és van ez a Hospice. Ami a borzalmas elfekvő ellentéte. Ahogy mindent lehet a világon jól csinálni és rosszul csinálni, szívtelenül és szívvel, úgy a kísérést is” – fogalmazott Mácsai.
És bizony megszólaltak még a szakemberek, az önkéntesek, sőt, maguk a betegek is. Történeteikből pedig kirajzolódott, hogy mit is jelent a hospice a mindennapokban: egy csendes jelenlétet, egy emberséget őrző szemléletet, egy olyan világ ígéretét, ahol az utolsó napok és hetek nem elszigetelődnek, hanem megtelnek figyelemmel és emberi pillanatokkal. Mind más útról érkeznek ide, más terhekkel, mégis nagyon hasonló felismerésekhez jutnak: lehet úgy jelen lenni az utolsó időszakban, hogy az ne a félelemről, hanem a megértésről és az együttlétről szóljon.
A Magyar Hospice Alapítvány most azért kéri a támogatást, hogy továbbra is az maradhasson, ami: egy otthon az utolsó időszakra, ahol nem félnek az idő múlásától, ahol az élet még tart.
