A keresztény egyház hivatalosan 998-ban celebrálta először önálló ünnepként a halottak napját, de a liturgiákban már az időszámításunk szerinti 3. századtól megtalálhatók az ünnepre vonatkozó feljegyzések. Széles körben pedig a 11. századtól terjedt ez el a keresztény világban.
Az idősebbek közül többen járnak a temetőbe
Az utóbbi ötven évben ez a szomorú ünnep sokban változott. A 21. században több százezer magyar fiatal évek óta külföldön él. Legfeljebb hazautalja a pénzt a sírhely vásárlására, megváltására. Az idős emberek közül – ők inkább emlékeznek szeretteikre, talán mert sejtik, nemsokára őket is (talán) látogatják majd – többen nekivágnak ilyenkor a temetőnek, és nemcsak azért, mert ráérnek.
Pedig az olyan hatalmas sírkertekben, mint a Fiumei úti vagy a debreceni, könnyen el lehet tévedni és órákat kell bukdácsolni a kidőlt márványok, gránitok, kövek, vakondtúrások, sáros bemélyedések között, ha minden rokon sírját felkeressük. Csakhogy az idősek nehezen tudnak közlekedni, november elseje tájt már a taxik sem hajthatnak be, mert annyi a látogató, hogy csak lépésben tudna haladni az autó. (November elseje egyébként a mindenszentek ünnepe; a halottak napját november másodikán tartjuk.)
Fotó: DepositPhotos.com
Még a műanyag vázát is ellopják
A fiataloknak már tavaly meg tavalyelőtt elege lett a lehajtott fejből és abból, hogy olyanokért szomorkodjanak, akiket nem ismertek vagy kisgyermekkorukban elhunytak. De végigcsinálják, mert elvárják a szülők. Legfeljebb a tinédzser unoka hordozza el a kukába a régi koszorú maradványait, és keresgél valamilyen félbe vágott petpalackot az őszirózsának, mert a tavalyi vázát ellopták. Igen, sajnos lopnak, olyan helyeken is, ahol kamerák vannak felszerelve. Döbbenetes, hogy élnek közöttünk emberek, akik más sírjáról leemelik a szép koszorút vagy akárcsak a kaspót.
Kisebb településeken elképzelhetetlen, hogy valaki ne látogassa meg ilyenkor a temetőt. Egymást figyelik a szomszédok, ki mekkora koszorút, hány mécsest visz és kinek. De ez a szokás a vidéki városokban kezd lassan kihalni. Egyrészt ma már nem öt-hat gyerek születik egy családba és az oldalági rokonok nem is ismerik egymást.
Amikor három vízbe szórnak
Másrészt errefelé is terjed az urnás – azt esetleg hazavivő – illetve szórásos temetés. Megesik – ez inkább városi jelenség –, hogy hajóról szórják a vízbe a hamvakat. Ez ellen sokan tiltakoznak egészségügyi okok miatt, elfeledve, hogy hány állati maradvány süllyed ott le nap mint nap. De az is megtörtént, hogy az elhunyt kedvenc helyei – a Balaton, a budapesti Duna-part és a Tisza-tó – saját kérésére, egyaránt helyet nyújtottak maradványainak.
A szórást sokan azért nem tudják elfogadni, mert a tudatalattinkban a sírok meglátogatása annak a jele, hogy szeretteink egy kicsit még mindig velük vannak. A lesüllyesztett koporsó az utolsó bizonyítéka annak, hogy ő létezett, akkor is, ha újabban videófilmek őrzik az emlékét.
Nemcsak a temetés drága, de a sírgondozás is
Mások mégis el elfogadják a hamvasztást vagy a szórást – főleg, ha idős, beteg rokonunk így rendelkezett –, aminek az az egyik oka, hogy nagyon felmentek a hagyományos temetkezési szertartások árai. Milliós tételekről van szó, amelyet nem minden rokon tud megengedni magának. Sok idős ember nem szeretné, hogy a leszármazottaknak éveken keresztül anyagi terhet jelentsen a megemlékezés.
A sírt gondozni kell, ha lesüllyed, szakembert hívni hozzá, letisztítani a makacs mohától, megváltani az árát. Ha az évtizedek folyamán a mellette lévő fácska tíz méteresre nőtt, akkor vagy kivágatni – húszezer alatt hozzá se fognak –, vagy tudomásul venni, hogy a gyökerek előbb-utóbb kinyomják a sírt.
A mobilt illik kikapcsolni
Szomorú látni a temetőkben sétálva, hogy hány helyen virítanak a sárga figyelmeztető jelzések, miszerint „lejárt” a sír, tehát hamarosan végleg eltűnik szeretett rokonunk utolsó nyoma is. Ennek egyik oka, hogy az utódok már szintén kihaltak, vagy elköltöztek. A Z és az alfa, de már az Y generáció tagja sem jár ki gyakran a temetőkbe, ahol bizony illik kikapcsolni a mobilt. Vagy ha kikapcsolja is, zavartan álldogál, és nem tudja, ilyenkor mit szoktak csinálni és mit nem.
A hagyományos temetések mikéntje, formái is jelentősen változtak az utóbbi évtizedekben. Van, aki előre úgy rendelkezik, hogy ne sírjon senki, inkább vigadjon, a hangulat a vidám mexikói búcsúztatásokra emlékeztessen. (Ennek persze léteznek mély hazai gyökerei is: a fél évszázaddal ezelőtti vidéki halotti torok nem egyszer fordultak át pityókás danolászásba.)
Siratóasszonyok, papok, búcsúztatók
Ez a vidám búcsúztatás ma még egy szűk körben dívik. Hajdanán falun a siratóasszonyok szerepe nem volt jelentéktelen: a maguk módján empatikusan vigasztalták a gyászolót, igyekezve megosztani a bánatát. Ma nagyon nehéz találni arra is embert – pap híján –, hogy méltóképp elköszönjenek az elhunyttól. Annak ugyanis el kell mesélni – és ez mindig a legközelebbi hozzátartozó feladata –, milyen nagyszerű ember is volt ő. Ez óriási lelki megterhelést jelent. Negatív jelző nem hangozhat el.
Újabban szakemberek is segítenek ebben a folyamatban. Erről beszélgettünk Péter Zsuzsanna családterapeutával, gyászkísérővel.
Hogyan gyászolunk ma?
Úgy gondolom, hogy sokkal nehezebben, mint régen. Tabu lett a gyász, kevésbé vagyunk figyelmesek, türelmesek a gyászolóval. „Még mindig gyászolsz? Miért sírsz még ennyit? Ne vegyél már fel feketét, minek az? Sose lesz ennek már vége?” Sorolhatnánk a sok sürgető kérdést, a hallgatást, a ki nem mondott érzések, nevek sokaságát, amivel a gyászolónak szembe kell néznie. A gyászév, ahogy a nevében is benne van, egy-másfél évig tart, azt nem lehet, nem szabad siettetni.
Kik vesznek igénybe ilyen segítséget?
Szerencsére egyre többen gondolják úgy, hogy a fel nem dolgozott veszteség, a haláleset később még több fájdalmat hoz magával. Nők, férfiak, idősek, fiatalok, minden korosztállyal találkoztam már. Nem biztos, hogy közvetlenül a haláleset után jönnek el hozzánk a kliensek, lehet, csak évek múlva szembesülnek azzal, hogy mennyire nem búcsúztak el hozzátartozójuktól. Van, hogy egy örömteli esemény, vagy éppen krízis mentén tudatosodik bennük, hogy nem volt lehetőségük, segítségük feldolgozni szerettük elvesztését. Gyermek, családtag, barát, munkatárs, osztálytárs – de szeretett állat elvesztése miatt is kerestek már meg kliensek.
Egy fiatal férfi az esküvője előtt keresett meg azzal, hogy nem szeretné élete legszebb napját végig sírni. Annyira rosszul esett neki, hogy nem ülhet ott mellette az édesanyja élete nagy napján. Ilyenkor derül ki, hogy mennyi szeretet, fájdalom, bűntudat, harag, neheztelés lapul még az emberben. Miközben tabu a meg nem hallott, észre nem vett segélykiáltás is.
Mennyibe kerülnek a szolgáltatások?
Ez nagyon különböző lehet. Vannak ingyenes gyászfeldolgozó csoportok az országban, melyről a gyászportál oldalon lehet információt szerezni. Léteznek egyéni konzultációk, amelyek általában fizetősök. A társas támasz nagy segítség lehet a gyász folyamatában is.
Van-e verseny ezen a sajátos piacon?
Erre nem tudok választ adni és ez nem is erről szól szerintem. Ha valaki hozzám fordul segítségért, alázattal igyekszem felé fordulni. Pénztárcájának megfelelően igyekszem neki szakembert vagy csoportot javasolni.
Miért nem elég ma az embereknek a rokonok, barátok támogatása?
Talán azért, mert sokszor nincs is ilyen támogatás. Vagy mert nem tudják, mit is mondhatnának, illetve eddig is mindent a szőnyeg alá söpörtek. Ahol addig nem volt jelen a támogatás, a nyílt őszinte kommunikáció, egy krízis helyzetben ezt még nehezebb megvalósítani.
Kik, milyen végzettséggel vágnak neki egy ilyen foglalkozásnak?
Mentálhigiénés szakemberek, segítő hivatásban, egészségügyben dolgozók, pszichológusok, akik speciális képzésen részt vettek. Úgy gondolom egyébként, ez nem foglalkozás, hanem egy hivatás.
A gyászfeldolgozás a gyakorlatban mit jelent?
A gyászoló érzéseivel, a családtaghoz fűződő kapcsolatával, az életében jelen lévő erőforrásokkal foglalkozunk. Aki nem tud eljönni személyesen, az általában online kurzust vesz igénybe.
Az jelentkezik erre a kurzusra, aki a rokon elvesztését szeretné feldolgozni vagy aki tanítani akarja?
Inkább az, aki a gyászolókat szeretne kísérni a gyászfolyamatban. Mint az internetet böngészve kiderül, a gyászkísérő foglalkozás is specializálódott, vannak, akik kifejezetten az özvegyeket vigasztalják. A minap gyászcsoport vezető tanfolyamot hirdettek, ami azt feltételezi, hogy ilyenkor többen is foglalkoznak az életben maradottak lelki állapotával.
Kit őriznek a névtelen síremlékek?
Azok, akik évközben is kilátogatnak – egy-egy születésnapon, névnapon, karácsonykor – a sírokhoz, valóban gondolnak az elhunytra. Persze egy-egy gyertya gyújtásával otthon a fotelben is megtehetjük mindezt. De a betű még mindig nagy úr. Az, hogy ki van írva a fejfára, a síremlékre valakinek a neve, bizonyítja: élt. Legalább egy ideig emlékeznek rá szerettei, és látják a nevét azok is, akik csak arra járnak. Mert valaha léteztek. Ezért furcsállják sokan, hogy egy-egy sírra csak annyi van felvésve: Anyu. Apu. Vagy Mamus.
