Az oroszok már – illetve még – a spájzban vannak… A Budapesten élők a legkülönfélébb módon állnak a háborúhoz, ami attól is függ, hogy hány évesek és hogy milyen okból tartózkodnak itt. Bár turistacsoportok nem érkezhetnek, sokan mégis megfordulnak nálunk.
A magyar fővárosban ma is több ezer orosz él, dolgozik, volt, aki már itt született, ami nem meglepő, hiszen évtizedeken keresztül éltek nálunk hivatalosan családjaik. És élnek ma is. Ha valaki oroszul beszél a villamoson vagy a kisföldalattin, mégis meglepődünk rajta – már persze azok, akik felismerik a nyelvet, amelyet a rendszerváltás óta kevesen tanulnak Magyarországon. No meg, akik anno tanulták, azok sem értik.
Leningrádból jöttek
Idős házaspár várja a Deák térnél a kisföldalattit. A férfi hozzám lép és angolul megkérdezi, hol kell leszállni a Hősök terénél. Hallom az orosz akcentust – válaszolok. Merevsége enyhül, örül, hogy anyanyelvén beszélhet, de suttog. Mondja, nem mer külföldön megszólalni, mert mindenkit azonosítanak Putyinnal. Kérdezem, honnan jöttek – Leningrádból (Nem Szentpétervárról – ez a szó valahogy nem áll az idős oroszok nyelvére.)
Közben kiderül, a régi rendszerben sokat járt itt nálunk, magas rangú katonatisztként. Felismeri, hol kell leszállni az orosz nagykövetséghez, igen, a Bajza utcánál, és akkor már jön a Hősök tere. De egy éve fél külföldön megszólalni, és amikor a háborút említem, megjegyzi, soha nem hitte volna, hogy ezt a tragédiát még megéri
Napfényes délelőtt a 19-es villamoson. A táska Yves Saint Laurent, a cipő talán Jimmy Choo, a parfüm Chanel. A smink profi, a stílus kissé pöffeszkedő.
Százezrekbe kerülő virágos könnyű tavaszi komplé a lányon, akit egyáltalán nem érdekel, hogy valaki esetleg neheztelne rá, hogy szinte kiabálva oroszul beszél, hiszen mi köze neki – aki itt dolgozik egy multinacionális cégnél bizonyára - az egészhez?
Öreg bácsik szörnyű játékának tekinti talán, és nem is nagyon érdekli az egész, miközben hangosan beszél már vagy 10 perce a legújabb iPhone-on. Lehet, hogy a hétvégi dubaji csapatépítésről cseveg.
Inkább angolul, az sok mindent elfed
„Kisközért” ahogy régen hívták volna, szóval apró élelmiszerbolt az Attila úton. Egy jól szituált idősebb nő tudakozódik tőlem angolul, hogy melyik ásványvíz a buborékmentes. Mutatom. Honnan jött – kérdezem. Németországból, merthogy ott él a lánya már hosszú évek óta. Oda is megy vissza, csak átrándult néhány napra, hogy találkozzon itt dolgozó ismerősökkel.
Még megjegyzi, hogy majd ugyanannyi orosz menekült el, mint ukrán, csak arról nem nagyon beszél senki. Akik tudtak, már vagy 15 éve, illetve a háború elején elköltöztek a külföldi rokonokhoz, nem kevesen Franciaországba, ahol oly sok orosz származású ember élt és él ma is. Miközben félnek, hiszen hazaárulással vádolhatják őket, a „disszidálás” miatt.
Hajdanán sok orosz - főleg arisztokrata családok leszármazottai – beszéltek franciául, köreikben már Napóleon előtt is hagyomány volt ez. De Magyarországra nem jellemző a francia kötődés, ezért inkább angolul beszél, ez nemzetközi „anonim” nyelv. Sok mindent elfed.
Húszéves körüli nő, ölében kisbabával, az 5-ös buszon. Oroszul dúdol neki, nagyon halkan, hogy ne sírjon. A tekintete űzött, a szemében rettenet. Még mosolyogni sem mer. Ukrajnában élt, de orosz. Amikor oroszul megkérdezem, hogy hívják a picit, felenged. Vagyik… De aztán újra bezárkózik.
Amit nem lehet elfelejteni
Minden háború rengeteg szörnyűséggel jár, egyebek között azzal, hogy egy őrült diktátorral és cselekedeteivel azonosítanak egy népet évszázadokra, mindegy, melyik ország mely totalitárius rendszeréről beszélünk.
Hány évtizednek kell majd eltelnie, hogy ezt a háborút bárki elfelejtse? Hiszen vannak bűnök, amelyek nem évülnek el.
Egyáltalán lehet-e felejteni? Hiszen hiába telt el majd 80 év a II. világháború óta, az oroszokról még ma is sokan azt hiszik, vigyázz, mert ellopják az órádat. Csak éppen ez 2023-ra úgy módosult: az országodat…
