Van a magyar nyelvben egy közkeletű szólásmondás. Úgy hangzik, hogy: „az osztrák sógor”.
Hogy mitől hungarikum? Például attól, hogy egész Európában senki sem használja, még az osztrákok sem. Mi több: ha tudnak is róla, hogy mi, magyarok ezt szoktuk mondani róluk, mégsem veszik tudomásul. Negligálják. Szívesen tennék meg nem történtté, el sem hangzottá. Udvariasan úgy tesznek, mintha soha sem hallották volna (ebben ők nagyon jók).
Pedig létezik. Duplán hungarikum: egyfelől a fentiek miatt, másfelől, mert úgy létezik, hogy nincs is. Akkor most nézzünk utána.
A fogalom két szóból áll. Mindkettőnek van önálló értelme, jelentése, tartalma, létezik más, európai (és Európán kívüli) nyelvekben, használják e szavakat külön-külön, csak éppen ebben az összetételben nem.
Az „osztrák” népnév (és területnév) a Karoling Birodalom, majd megalapítója, Nagy Károly halála után az unokái közt háromfelé osztott terület keleti harmada, a Keleti Frank Birodalom egyik távoli grófsága, Ostmark (keleti grófság) és az ott lakó, németül beszélő nép elnevezéséből ered. Más vélekedések szerint a német Österreich (keleti birodalom) elnevezésből magyarodott osztrákká. Ma a nyugati szomszédunkban levő, 1955-ben megalakult Ausztria lakosait nevezzük így, bár a több tartományból összeálló szövetségi köztársaságnak csak két tartománya nevezi magát osztráknak (Nieder-, és Ober-Österreich). Beszélt nyelvük szerint azonban a történelem során sokáig németnek tekintették őket. Még Petőfi is: egyik, 1848 májusában született versében is így ír róluk:
„Mit nem beszél az a német,
Az istennyila ütné meg!”
Pedig, nyilvánvalóan az osztrákokra gondolt, ami a vers további szakaszaiból egyértelműen kiderül.
Akkor most nézzük a „sógor” szavunkat. Jelentése szerint (nem genetikai) rokon: lánytestvérem férje, vagy feleségem férfi testvére. Népies hangzása ellenére német eredetű (gondolom, ezt sokan tudják): Schwager. A német nyelvből nem kevés szó származott át a magyarba: tárgyak, jelenségek, foglalkozások, stb., stb. Jelentős részük osztrák közvetítéssel, ami természetes, a fizikai tárggyal, vagy tevékenységgel jött a szó is, és ha csak nem kapott a nyelvújításkor, vagy később magyar megfelelőt, akkor betagozódott nyelvünkbe és használat közben egyre jobban magyarrá vált. Csak néhány példa: vinkli, sróf, drehus (vagy drehás), herceg, polgár, kontár, lator - tegyük hozzá, gyakran a német közvetítő nyelv volt a francia, olasz, latin eredetű szavak felől.
Vannak, akik hivatásos amatőr nyelvtisztítók és legszívesebben minden, nem magyar eredetű szót kiirtanának nyelvünkből. Legfeljebb azt felejtik el, hogy a magyar nyelv egyik nagy nyeresége és öröksége, hogy befogadó jellegű (mellesleg: a legtöbb nyelv az) és hogy már az István király intelmei (címet később kapott) eredetileg latin nyelvű, fiának okulására szánt írásmű (irodalomtörténeti meghatározás szerint: királytükör) egyik kulcsmondata így hangzik:„… az egynyelvű és egyszokású ország esendő…”.
Visszatérve a sógor szavunkhoz: az összes környező nép nyelvében hasonlóan mondják, írják. A németből (esetleg osztrák közvetítéssel, de talán egyenesen németből), nemzeti-nyelvi sajátosságaiknak megfelelően: a cseh, a lengyel, a horvát, a szlovén, a fehérorosz (de az ukrán, a román, a bolgár nem), érthetően a skandináv nyelvek is az alapgermánból, de ugyancsak másképp mondják nyelvrokonaink: az észtek és a finnek is.
És akkor most tessék megfogódzkodni. Mi sem így mondtuk valaha. Mi több: két szavunk is volt rá: a ’rér” és a „süv”. Ezek azonban kikoptak, noha írásos nyomuk is fennmaradt, hogy már a (Kárpát-medencében megalakult) korai Magyar Királyság népe és írástudói használták ezt a szót. A süv első írásos említése 1399-ből maradt ránk egy oklevélből, majd 1405-ből egy szójegyzékben, és így tovább. Ugyanakkor a sógor szavunk első felbukkanása 1450-től adatolható, Swogor formában, majd 1512-ben megjelenik a Sogor (így, két rövid i-vel), mint személynév. Azt a nyelvészek bizonyított tényként fogadják el, hogy az írásos formában való megjelenést mindig megelőzi a szóbeli használat évtizedes, néha évszázados gyakorlata.
Az „osztrák sógor” összetételben azonban legfeljebb a XIX. században kap először írásos formát, vagyis a beszélt nyelvben bizonyára korábban megjelenhetett. Talán Mária Terézia uralkodása idején, amikor a kardforgató magyar középnemesség tagjai közül elég sokan bekerülhettek a testőrségbe, többen közülük a korabeli magyar irodalom nagyjai közé emelkedtek (testőrírók). Vizsgálódásunk szempontjából talán fontosabb, hogy a magyar főnemesek mellett a középnemesség tagjainak is volt lehetősége megismerkedni a császárváros társadalmával. Ennek következményeképp az osztrák nemesség tagjai közül voltak, akik magyar nemes lányt, esetleg akár grófkisasszonyt is választottak maguknak, vagy utódaiknak. Ez (csak következtetés) lehet az alapja az osztráksógorozásnak. Nemcsak a magyar szépirodalomban találunk az effélére példát, de az anyakönyvekben is. Érdekes felfigyelni arra, hogy ha találunk is példát az ellenkezőjére (magyar férj osztrák feleség), olyan elenyésző számban, hogy az szinte a nullával egyenlő.
Nos, mint korábban említettem, az osztrákok úgy utasítják el a sógorságot, hogy nemlétezőnek tekintik. Ami pedig nincs, arra fölösleges szót pazarolni: ami nincs, arról nm beszélünk (kivétel: a pénz). Mi, magyarok pedig annál többet koptatjuk a szánkat erről. Az egyik internetes fórum, amely ezzel a témával foglalkozott néhány éve, hajlandó volt vitát nyitni róla. Hadd mutassak be csak egyetlen hozzászólást. Ide másolom:
Az nemzeti ideológia az országok 99 százalékában, hogy a földet (az országot) nőneműnek tekinti (Germánia, Hungária - csupa nőnemű), Oroszország anyácska stb. A nemzet pedig a férfi, akinek meg kell védenie az országot. Vagyis lényegében a nép és az ország férj és feleség. És mivel a házastárs testvérének házastársát is sógornak hívják, a magyar nép "felesége" Magyarország, Magyarországnak Ausztria a "testvére" volt, Ausztria "férje" pedig az osztrákok, ezért az osztrákok a magyarok sógor.
Mint látható, mind a 13 lábára sántít. Ha azt írta volna, hogy hazánk földje nőnemű, ez nem attól lenne az, hogy Hungáriának hívják (magyarul nem így hívják, csak latinul, tehát máris öngól), ha azt írta volna, hogy azért,mert magyarul anyaföldnek hívjuk hazánkat, az meg azért sántít, mert a magyarban a főneveknek nincs neme. Ráadásul németül a haza: apaföld (Vaterland), oroszul ugyancsak (отeчество = átyecsesztvo, ugyanis oroszul az apa oтец, olvasd: átyec). Ettől kezdve pedig ez a gondolatmenet olyan, mintha az illető tudna a vízen járni, pedig az emberiség történelmében efféle csak egyvalakinek sikerült. Úgyhogy nincs értelme vitatkozni. Legalábbis erről, ezzel a hozzászólóval. Akkoriban amúgy is megtette a többi kommentelő. Ehelyett egy Móra Ferenc idézettel élnék.
„…a legendákat úgy se lehet meghalasztani és mi értelme is volna annak? Egyebünk sincs, mint a legendáink és azokra olyan nagy szükségünk van, hogy ha nem volnának, csinálnunk kellene őket.”
Pontosan erről van szó. Ez a sajátos hungarikum a legendáink közé tartozik, márpedig legendákat egyelőre nem sikerült közéjük emelni.
Bár…
Előfordulhat, hogy valamikor a távoli jövőben nyugati szomszédunk hivatalosan ahhoz a nemzetközi fórumhoz fordul, ahol érvényesíttethetik azt az Österreichicumot, amely így fog szólni: Schwungarness. Merthogy ezek a magyarok olyan lendületesek azóta, hogy magukhoz csatoltak minket, osztrákokat… Jobban mondva: azóta, hogy hozzájuk csatlakozhattunk…
A hungarikumokról szóló sorozatunk első cikkét itt olvashatják:
