A 2014-es év jó alkalmat kínál a számadásra, hiszen éppen 10 esztendeje, hogy hazánk – több sorstársával egyetemben – belépett az Európai Unióba. Az integráció egyik leginkább közösnek tekinthető – abban az értelemben, hogy igen jelentős részben közösségi szabályozás által vezérelt – politikája a közös agrárpolitika (KAP). A KAP-nak az új tagországokban történt bevezetése a keleti bővülés egyik különleges epizódja, amennyiben az előzményekből (akkori joganyag, utolsó bővülés körülményei) nem következett mindaz, ami és ahogyan megvalósult. A felemás – amennyiben átmenetileg másodrendű tagságot eredményező – agrárcsatlakozás eltérő viszonyokat talált a különböző tagjelölt országokban, s így a tagság is nagyon különböző eredményeket hozott az integráció első 10 évében.
A mezőgazdaság szerepe
Az EU-csatlakozás önmagában – a kibocsátás jelentős növekedése ellenére – nem fordította meg azt a több évtizedes trendet, melynek alapján a mezőgazdaság nemzetgazdasági jelentősége egyre kisebb lett. A 10 új tagországban (EU-10) a szekunder és tercier ágazatok ugyanis még a primerénél is nagyobb növekedést mutattak. Ugyanakkor, a rendelkezésre álló (többnyire becsült, tehát nem végleges) adatokból az a kép körvonalazódik, miszerint az említett trend – a 2008-tól kiteljesedő globális pénzügyi és gazdasági válság késleltetett hatására – 2011-től kezdődően érezhetően megakadt. 2011-2013 között, a primer szektornak a bruttó hozzáadott érték (gross value added = GVA) előállításában mért súlya a 2009/2010-ig elértnél valamelyest magasabb (kb. a 2006/2007-esnek megfelelő) szinten, a GVA 3,5 százaléka körül látszik stabilizálódni. Megjegyzendő, hogy az unió régi tagországai (EU-15) körében is megfigyelhető volt a hosszú távú trend megakadása; igaz, náluk a stabilizáció jóval alacsonyabb szinten, a GVA 1,5 százaléka környékén következett be. Hasonló folyamatok figyelhetők meg a foglalkoztatásban is, azzal a különbséggel, hogy a primer szektor súlycsökkenésének trendje – a nemzetgazdasági foglalkoztatás 9 százaléka táján (tehát az EU-15-ökre jellemző szint kb. háromszorosán) csak ellapult, s – még időlegesen sem fordult meg.
Termelés: a fejlődés sebessége
A termelés mérőszámai közül kettőnek (mezőgazdasági kibocsátás és bruttó hozzáadott érték) időbeli alakulását mutatja a 1. Tábla. Az elkészítéséhez a 2002-2013 közötti időszakot 3-3 éves szakaszokra osztottam, majd az elsőhöz – melynek eredményére az EU-csatlakozás még nem volt jelentős hatással – viszonyítottam a következő időszakok adatait. Mindkét mérőszám esetében megállapítható, hogy az új tagországok – a legfejlettebb „déliek” (Ciprus, Málta, Szlovénia) kivételével – gyorsabb növekedést mutattak, mint a régiek (EU-15). A legjobb teljesítmény a baltiakhoz és Lengyelországhoz kötődik, míg Magyarország egyértelműen a gyengébben/közepesen teljesítők között található: a kibocsátás tekintetében csak a már említett „délieket” tudta megelőzni, a bruttó hozzáadott érték tekintetében pedig rajtuk kívül még Szlovákiát.
EU 7 = EU-10 (2004) mínusz (Ciprus+Málta+Magyarország)
(Forrás: Eurostat, MTA KRTK)
Amennyiben a mezőgazdasági kibocsátás adatait a két fő ágazatra nézve külön vizsgáljuk, a következőket tapasztaljuk: 2002-2004 és 2011-2013 között, a magyar fejlődési ütem már a növénytermesztésben is csak kb. fele olyan gyors volt, mint az EU-7-ekben; az állattenyésztés terén azonban hétszeres különbség alakult ki (lásd 2. Tábla).
EU 7 = EU-10 (2004) mínusz (CY+MT+H)
(Forrás: Eurostat, MTA KRTK)
Az új tagországok fejlődési sebességében megmutatkozó különbségek okai közül a szakirodalomban többen is előkelő helyen említik a csatlakozás előtti időszak eseményeit, a tagságra való felkészülés hatékonyságát, az akkori nemzeti agrárpolitikák sikerességét – illetve értelemszerűen az ezekben megmutatkozó különbségeket. Vannak elemzők, akik nyíltan kimondják: „Magyarország felkészületlen mezőgazdasággal lett az Európai Unió tagja”. Van, aki úgy fogalmaz, hogy azok az országok tudtak a csatlakozás után gyorsabban fejlődni, ahol a tagságot megelőző években alacsony szinten tartották a termelői támogatásokat és a különböző forrásokból (előcsatlakozási alapokban, nemzeti büdzsében) rendelkezésre álló pénzt a szektor versenyképességének növelésére koncentrálták; ellenben, azok haladtak lassabban, ahol korábban az ár- és piaci támogatások domináltak (például Magyarország). További érvként szokott szerepelni a nemzeti földpiaci szabályozás liberális avagy restriktív mivolta, mely téren hazánk újfent a vesztesek között szerepel, amennyiben a gazdasági társaságoknak a piacról való kitiltásával hosszú távon szűkíti a szektoron kívülről való tőkebevonás lehetőségét.
A fenti érveket nem vitatva, hanem kiegészítve, szeretném kettéválasztani a fejlődési ütemet érintő okokat: vannak olyanok, amelyek az új tagokra általában érvényesek, és vannak speciálisan Magyarországra érvényesek. Kezdem az előbbiekkel:
- A KAP legfontosabb támogatási eszközével, a közvetlen kifizetésekkel kapcsolatban bevezetett 10 éves átmeneti periódus és az új és régi EU-tagok közötti azonnali kölcsönös piacnyitás kombinációja nyilvánvalóan egyenlőtlen versenyhelyzetet teremtett.
- A 2004-es keleti bővülés előtt egy évvel a régi EU-tagok olyan KAP-reformot szavaztak meg, mely a bővülés utáni gyakorlatban kettős agrárpolitikai rendszerhez vezetett: van egy KAP a régi tagországokban (valamint Szlovéniában és Máltán), mely a termelés történelmi referenciaszintjei alapján működik, s így figyelembe tudja venni a termelők közötti és/vagy regionális különbségeket; és van egy másik KAP, mely az új tagországok túlnyomó többségében minderre nem ad módot.
- Végül nem felejthető, hogy azokban az esetekben, mikor a KAP normatív szabályai túlságosan kedvezőnek bizonyultak volna az új tagországok számára, a Bizottság azonnal lépett, s megváltoztatta azokat. Itt megemlíthető a lengyel rozs esete, melynek intervencióból való kivezetésére a Bizottság – attól való félelmében, hogy a lengyelek burgonya helyett is rozst vetnek majd a nagyobb támogatás reményében – már a 2003 reform előkészítésekor megfogalmazta javaslatát, vagy a magyar kukorica esete, ami a belépés utáni évek jó termése, s annak az intervenciós raktárakban való felhalmozódása miatt jutott hasonló sorsra.
A magyar sajátosságok közül az alábbiakat tartom fontosnak megemlíteni:
- A magyar állattenyésztés versenyképessége sosem volt kimagasló. Az eme téren mutatkozó hátrányokat korábban elfedte a téeszek melléküzemágaiban képződő nyereségből való keresztfinanszírozás, de a rendszerváltás és az EU-tagság két hullámban a versenynek leginkább ellenálló magra redukálta a szektort. A folyamat egyetlen „pozitívuma”, hogy a mezőgazdaságban a munkaerő termelékenysége – sok más mutatótól eltérően – lépést tudott tartani az EU-7 átlagával.
- Az állattenyésztés hanyatlása súlyos következményekkel jár az egész mezőgazdaság számára, amennyiben a fokozatosan apadó szervestrágya-mennyiség nem teszi lehetővé a földek megfelelő feljavítását, s ily módon – többek között – a szárazságnak való ellenállásuk is csökken.
- A szektor fejlődésében nem elhanyagolható momentum, hogy a gazdasági növekedés tekintetében Magyarország 2006 után „levált” a szomszédjairól, s számára a válság gyakorlatilag két évvel korábban kezdődött.
- Szintén hátrányos volt az élelmiszeripari privatizáció, mely oly módon valósult meg, hogy a hazai szereplők nem tudtak fajsúlyos vevőként megjelenni benne. A túlsúlyba kerülő külföldi tőke pedig – mikor a későbbiek folyamán a többi kelet-európai országban is az itthonihoz hasonló szabályozási körülmények alakultak ki – elkezdett regionálisan gondolkodni.
- Végül, a hazánkban igen kiterjedt – az élelmiszergazdaságban 20-30 százalékosra tehető – feketegazdaság káros hatása sem felejthető: gátolja az integrációt, késlelteti a koncentrációt, csökkenti a transzparenciát és eltántorítja a gazdákat attól, hogy termelői szervezeteket alakítsanak.
Jövőkép
A mezőgazdaság jövőjéről szólva meghatározó változást hozhat a CAP legújabb reformja. Tény, hogy vannak/lehetnek pozitív és negatív oldalai. Ez utóbbi alapján elmondható, hogy a magyar gazdák nem sokáig élvezhetik a 2013-ban végre egyenjogúságot biztosítható közvetlen támogatások hasznát, mert azok reálértéke 2014-2020 között várhatóan több százalékponttal csökken. A CAP kizöldítése szintén nem sok jóval kecsegtet. Az általában kukorica/búza váltogatására berendezkedett közepes méretű gazdaságok számára gondot okozhat a minimum 3 különböző kultúra termesztésére való átállás. További gond, hogy a támogatásra jogosult földterület 5-7 százalékán létrehozandó ún. „ökológiai célterület” (ami lehet: ugar, terasz, erdő, erdősáv stb.) tekintetében a magyar gazdák zöme valószínűleg a legolcsóbb megoldást, az ugarosítást fogja választani. Ennek nyomán mintegy több százezer hektárnyi (egy kisebb megyének megfelelő nagyságú) földterület veszhet el a mezőgazdasági termelés számára. A tejkvóták 2015-ig történő kivezetése sem jó hír, hiszen eddig nyerstejből exportőrök voltunk, és a korlátozásmentes európai termelés a jövőben a jelenleginél is élesebb piaci konkurenciaharc képét vetíti elénk. Végül a borszőlő-telepítés korlátozásának megszüntetése a tömegborokat előállító tagországoknak kedvez, miközben hazánk az utóbbi 20 évben a közepes minőségű borok termelése felé mozdult el.
Ugyanakkor, minden múltbéli hiba és nehézség, valamint a CAP-reform várható negatív hatásainak ellenére a magyar mezőgazdaság középtávon konszolidált és eredményes ágazat lehet. Sok múlik azon, hogy a gazdálkodók milyen szerkezetben és minőségben termelnek, és hogyan hasznosítják a rendelkezésre álló anyagi és természeti erőforrásaikat. Félő ugyanakkor, hogy az egyre nagyobb jelentőségre szert tevő közepes és nagyméretű egyéni birtokokon a néhány nagykultúrára koncentráló, kevés élőmunkát használó extenzív szántóföldi gazdálkodásban látják a jövőt, hiszen sokkal egyszerűbb és kifizetődőbb ez az irány, mint a viszonylag nagyobb beruházási illetve élőmunka igényű, de a betegségeknek és a közbiztonságnak jobban kitett állattenyésztés.
Somai Miklós
tudományos főmunkatárs
MTA KRTK Világgazdasági Intézet
