Az euróövezet "beteg embereinek" kormányzati adóssága 1,276 billió euró volt év végén az EU statisztikai hivatalában április végén megjelent első becslés szerint. A spanyol kormány 638,77 milliárd euróval, a görög 328,6 milliárddal, a portugál 160,5 milliárddal, az ír 148,07 milliárddal tartozott. Ez - szintén nagyság szerint - Görögországban a hazai össztermék (GDP) 142,8 százalékával, Írországban a 96,2 százalékával, Portugáliában a 93,0 százalékával, Spanyolországban a 60,1 százalékával egyenértékű.
Az EU-beli szabály legföljebb 60 százalék; a közgazdaságtudomány ennél megengedőbb: a többségi vélemény szerint 90 százalék fölötti közadósság általában az, amikor már bezárul az adósságcsapda, vagyis az összgazdaságra károsan megnő a kamatteher aránya a központi költségvetésben minden más rovására. Ez fékezi a gazdaságot, és így az adósság terhe akkor is nő, ha törlesztik - már ha egyáltalán törleszteni tudják.
Ez alól a törvényszerűség alól a világon talán csak három ország tűnik kivételnek: Japán, Olaszország és Belgium, ahol a kormányzati adósság tavaly év végén a GDP 226 százalékával, 119 százalékával, illetve 96,8 százalékával volt egyenértékű. Ez náluk hagyományos, és azért működhet, mert szintén hagyományosan nagy a lakosság megtakarítási hajlandósága, így a tartozás nagyrészt otthon marad, és a kamatot is otthon költik el vagy fektetik be újra.
Nem így Görögországban: ott viszont hagyományosan nagy a folyómérleghiány, és a helyzet súlyosbodott az ország euróövezeti tagsága óta. Az euró túl drága valuta a görög gazdaság erejéhez és külkereskedelmi szükségletéhez képest. Ezért a görög kormány is többel tartozik külföldi, semmint hazai hitelezőknek, így a kamat is jobbára távozik az országból. Ez év elején a görög költségvetési hiánynak már több mint a felét teszi ki a kamatfizetés, amely az adósság méretétől függetlenül is nő, az ország ismétlődő hitelminősítői leértékelése miatt. Sőt, minél nagyobbak a nehézségek, annál jobban leértékelődik a görög adósság. Mivel tehát Görögország ül az adósságcsapda legmélyén, ezért az elemzők is vele foglalkoznak a legtöbbet. A többségi vélemény ma az, hogy Görögországnak - pénzügyi szakkifejezéssel - "hajvágásra" (haircut), azaz adóssága abszolút csökkentésére van szüksége. Minél előbb, annál jobb, mert kevés az idő, amíg ezt még rendezetten meg lehet tenni, nem pedig kényszerűen, sietve. Még nem volt ugyanis a történelemben ország, amely 150 százaléknál nagyobb adóssággal megúszta volna az adósságátalakítást. Másfelől minél később vágnak, annál többet kell vágni ugyanakkora adósság/GDP arány eléréséhez.
A görög adósság csökkentésének azonban van két kemény akadálya. Az egyik az, hogy az állami fizetésképtelenség politikai tabu az euróövezetben. A másik, ezzel összefüggő félelem az, hogy mekkora kárt okozna az adósságcsökkentés az euróövezet pénzügyi rendszerének. Ugyanis a görög kormány fő piaci hitelezői a német, a francia, a belga bankok és kisebb részt a görög pénzintézetek. Ha a görög kormányzati adósságot csökkentenék, akkor több nagy nyugat-európai bank és a görög bankok többsége tőkefeltöltésre szorulna, tőkemegfelelési mutatója gyors, veszélyes romlása miatt.
Vagyis a görög vagy más euróövezeti államadósság csökkentése hasonló felfordulást okozna az európai pénzügyi rendszerben, mint a "nem elsőrendű" jelzálogadósok között terjedő fizetésképtelenség az Egyesült Államokban 2007 második felétől. Az amerikai kormány először megpróbálkozott azzal, hogy feladja a "too big to fail" (túl nagy, semhogy tönkremehessen) elvét, és a piacra hagyja a bajba került bankok sorsát. Hagyta csődbe menni a Lehman Brothers befektetési bankot 2008 őszén. Ettől az amerikai válság világválsággá dagadt, úgyhogy sietve visszatértek a régi, jól bevált elvhez. Az amerikai kormány 2008 vége óta működteti a 700 milliárd dolláros keretű TARP-ot (Troubled Assets Relief Program - "bajba került eszközök mentőprogramja"). Ebből vásárolt az amerikai kormány banki eszközöket és bank- és vállalati részvényeket. Ezek a tőkeinjekciók helyrerázták a rendszert, majd az ekképp államosított eszközöket a magáncégek - köztük a General Motors autógyár, az AIG biztosító vagy a Citigroup bankcsoport - már nagyrészt visszavásárolták, árfolyamnyereséget és időarányos osztalékot is megfizetve a kormányzatnak. A TARP-ból csak mostanában kezdik nagyobb mértékben támogatni a bajba került lakástulajdonosokat, vagyis az adósokat.
Arra tehát, hogy nem csak az adóst, hanem szükség esetén a hitelezőt is menteni kell, van működő példa. Ami példátlan, az az, hogy bankok állami adósok miatt szorulhatnak segítségre. Ez ellen egyelőre nincs védelem, pedig bizonyára olcsóbb lenne, mint csakis az adós országokat támogatni. Görögországban az adósság már maga is adósságot termel, így az adósságfizetést látszólag könnyítő EU-IMF-támogatásnak, meglehet, sosem lesz vége: mindig újabb és újabb "mentőcsomagokra" lesz szükség. Az adósságkönnyítés viszont valóban segíthetne az országnak összeszedni magát. A másik oldalon pedig, ha a "révészek" - a hitelező bankok - számíthatnának rá, hogy ha emiatt bajba kerülnek, akkor őket is átviszi az EU és az IMF a túlsó partra - és ezt az összes piaci szereplő is előre láthatná -, akkor Görögország rendezetten, mindenki számára kevesebb megrázkódtatással, politikailag is nyugodtabban kapaszkodhatna ki a valószínűleg elkerülhetetlen csődből.
MTI
