Engle szerint a tőkepiacokon jegyzett vagyoneszközök, részvények és kötvények árát nem tudjuk megjósolni. Azonban léteznek előrejelzési módszerek arra nézvést, hogy mekkora kilengésekre, volatilitásra kell számítanunk az árfolyamokban. Normális esetekben ez lehetővé teszi a kockázatok előzetes felbecslését. De vajon mennyire alkalmazhatóak ezek a módszerek olyan rendkívüli helyzetekben, mint a tavaly őszi pénzügyi összeomlás? Miért nem jelezték előre a modellek a válságot? Miben kell változtatnunk a kockázatokhoz fűződő viszonyunkban a mielőbbi kilábalás érdekében?
A volatilitás a pénzpiacok természetes reakciója a jövőbeni árakat és hozamokat potenciálisan érintő kedvező vagy éppen negatív hírekre. A magas volatilitás azt tükrözi, hogy fontos hírekből egyszerre egy csokorra való jelenik meg. A válság kitörésének heteiben a rövid, egy és tíz napos volatilitás-előrejelzések pontosan működtek. Azonban a korábbi kockázat-szegény időszakban sok befektető ennél jóval hosszabb távra kötelezte el magát, az alacsonynak kalkulált pillanatnyi kockázatra építve.
A hamis biztonságérzetet erősítette a különböző biztosítási ügyeltek elterjedése is, amelyek keretében egy meghatározott összegért a biztosító átvállalta a hitelek kockázatát. A magánszektorban számos gazdasági döntéshozó személyesen is a magas kockázatvállalásban volt érdekelt – például a bankok bónusz-rendszerei miatt. Senki sem készült fel arra, hogy a kockázati besorolások hirtelen változhatnak.
Amikor ez megtörtént, pozícióik hirtelen magas kockázatúakká változtak, és csak jelentős veszteséggel lehetett zárni őket. Ekkorra a pozíciókra kötött biztosítások is értéktelenné váltak, mert kiderült, hogy maguk a biztosítók is tőkehiányosak voltak. Az opciós piacok és több elemző – köztük Engle – előre jelezték a volatilitás várható emelkedését, azonban a kockázatszámító módszerek bajosan tudják csak beépíteni az ilyen típusú információkat.
Mára állandósulni látszik a hosszú távú kockázatok magasabb szintje. Ez megváltoztatta a befektetői magatartásformákat is. A pozíciók kockázatait arany, államkötvények, vagy magas besorolású vállalati részvények vásárlásával ellensúlyozzák. A befektetők rövidebb távra terveznek, hamarabb hajlamosak kiszállni meglévő pozícióikból. Ez növeli a pánikszerű eladások előfordulásának esélyét.
Engle szerint a kilábalást a kockázathoz való viszony újragondolása hozhatja el. A jelenlévő csábítás ellenére sem szabad visszatérni a válságot megelőző működéshez: szigorúbb, globálisan összehangolt pénzügyi szabályozásra van szükség, erősebb intézményekkel. Rendszerszintű kockázatot jelenleg a háborúk, a terrorcselekmények esélye és a globális felmelegedés várható nehézségei jelentenek.
A közgazdász sürgette a világ politikai döntéshozóit, tegyenek meg mindent a biztonságpolitikai kockázatok mérsékléséért, és a klímaváltozás megállítása érdekében. Ezen hosszú távú kockázatok csökkentése már ma is kedvezően érintené a gazdasági rendszert. A professzor szerint a magas olajárak pozitív hatásúak, mert szemléletváltást kényszerítenek ki a cégeknél és a háztartásokban egyaránt. A felmelegedés megállításának hatékony eszközeként beszélt a széndioxid-kibocsátást sújtó adóról is. Egy ilyen elvonás azonban csak akkor jelent megoldást, ha a szennyezés minden formájára vonatkozik. Hozzátette: a magas költségvetési deficitek miatt erre lenne politikai fogadókészség is.
Ezzel szemben Engle bírálta az Obama-kormányzat által preferált széndioxid-kvóta és kereskedelmi rendszert. Ez ugyanis csak a kibocsátások egy részére vonatkozik, működtetése költséges, és hatásfoka alacsonynak ígérkezik.
Zárszavában arra emlékeztette a politikai döntéshozókat, hogy a hosszú távú kockázatok csökkentésére tett erőfeszítéseik már rövidtávon is gazdasági fellendülést hozhatnak. A pénzpiaci ösztönzők kapcsán rámutatott: ki kell iktatni a hibás, túlzott kockázatvállalásra sarkalló ösztönzőket. A befektetőknek pedig azt üzente a Nobel-díjas, hogy csak azokat a kockázatokat vállalják, amelyeket valóban akarnak, és vegyék figyelembe a hosszú távú veszélyeket is.
Menedzsment Fórum
