2020. március 22. 11:19

Minden féléves soros EU-elnökség azzal indul az útjára, hogy a programját nagyjából fele-fele arányban az előre tervezhető és az előre nem látható események alakítják majd. A története során első rotációs elnökségét adó Horvátország esetében ez a tétel hamar megdőlt, hiszen februárban két olyan esemény is történt, ami teljesen a feje tetejére állítja az eredeti forgatókönyvet. 

Az Európában tomboló koronavírus-járvány és az abból szélvészgyorsan kibontakozó reálgazdasági válság, valamint a keleti végeken néhány éves szünet után újra felerősödő migrációs nyomás gyökeresen átírja az Európai Unió előzetes terveit, jóllehet ezek nélkül is éppen elég fajsúlyos kihívásra kellene tudnia gyors és hatékony válaszokat adni. 

Mondhatnánk, a válságoknak már csak ez a természete: a semmiből jönnek, ezért nehéz felkészülni rájuk. Ez a megállapítás azonban nem egészen helytálló. Ahogy a 2008-as nagy pénzügyi válságnak is voltak látható előzményei, úgy a török elnök által felrobbantott migrációs bombára és a világméretű koronavírus-járvány bekövetkezésére utaló jelek is voltak, csak éppen senki nem akart tudomást venni róluk. Ezt nevezik vakfoltnak. Riasztó, hogy a politikai döntéshozók előrelátás és tervezés helyett csak bottal ütik és próbálják – többnyire későn - lereagálni az eseményeket. 

Utólag könnyű okosnak lenni, de egy világméretű járvány kitörése a globalizáció előrehaladott állapotában már jó ideje a levegőben lógott. Természetesen nem lehet mindenre előre felkészülni, de Európa tanulhatott volna például Tajvantól, ahol rendelkezésre állt a protokoll, a védőmaszkok és a szakértelem is ahhoz, hogy a körülményekhez képest kisebb veszteségekkel átvészeljék a járványt. Ezzel szemben az, ami Olaszországban történik, ahol mostanáig több tízezren betegedtek meg és 7,7 százalékos a halálozási arány, felfoghatatlan tragédia. 

Hetek teltek el az első koronavírusos megbetegedések óta és az EU legtöbb tagállamában még mindig hiánycikknek számítanak a védőmaszkok és más védőfelszerelések, a kórházak a gócpontokban kilátástalan küzdelmet vívnak a kórral. Az sem éppen megnyugtató, hogy közös protokoll híján a tagállamok nem egyszer teljesen eltérő védekezési logikát követnek. Miközben a többség előbb-utóbb eljut a teljes zárlatig, addig a de facto még EU-tag Nagy-Britannia és Hollandia a nyájimmunitás kétes módszerével próbálkozik. Az egyébként nem mindig indokolatlanul eltérő tagállami válaszok sokszor csak elmélyítik a problémát. A nemzeti határok lezárása akadályozza az áruforgalmat és így óriási zavarokat okoz a belső piac működésében. 

A jelenlegi kakofónia láttán felvetődik a kérdés, hogy nem lenne-e hatékonyabb a koronavírus elleni küzdelem, ha legalább a határokat nem ismerő járványok elleni intézkedésekről a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben EU-szinten döntenének, és az Unió intézményeinek nem csupán koordináló szerep jutna. 

„Perfect storm”, azaz tökéletes vihar sújtott le Európára, amit egyszerre három válság fémjelez. Egy geopolitikával fűszerezett migrációs, a koronavírus-járvány és az általa előidézett gazdasági földrengés. Az EU és tagállamai talán még a gazdasági válaszadás terén teljesítenek a legjobban, ami azért érthető, mert az egy évtizeddel ezelőtti válságkezelésben felhalmozódott némi tapasztalat. 

Mindenki tisztában van azzal, hogy amikor a gazdaság szabadesésben van, akkor azt csak egy nagy volumenű intézkedéscsomaggal, egy igazi „bazookával” lehet megfogni. A tagállamok az automatikus stabilizátorok működésbe helyezésén túl meglehetősen gyorsan a GDP 1 százalékának megfelelő költségvetési intézkedésekkel reagáltak, amelyek elsősorban a munkahelyeket fenntartó üzleti vállalkozások likviditási gondjainak az áthidalását szolgálják. Az elsődleges cél, hogy az ideiglenes, de pusztító erejű sokkhatás ne okozzon maradandó károsodást az európai gazdaságban. 

Az európai vezetők mantraként ismételgetik Mario Draghi, az Európai Központi Bank előző elnökének a pénzügyi válság kellős közepén kiejtett legendás szavait: „Kerül, amibe kerül, megvédjük a gazdaságot”. Hogy ez mire lesz elég, és főleg milyen következményekkel jár majd a közegészségügyi járvány, csak később derül ki. Az előjelek nem kedvezőek, mert az európai és a globális gazdaság szinte teljesen leállt. Hosszú időre lesz szükség, mire a bizalom visszatér.  Ezért biztosan további drasztikus gazdaságélénkítő csomagokra lesz szükség. Szélsőséges esetben egy-két különösen nehéz helyzetbe kerülő országnak pénzügyi mentőcsomagot is kell majd dobni. 

Ezek az intézkedések azonban többnyire a nagyon rövid távra szólnak. Kérdés, hogy mindannak, ami most történik, milyen hatása lesz az EU ambiciózus, nem egyszer világmegváltó terveire és az egész blokk jövőjére? Ahogy fentebb írtuk, a koronavírus-járvány nagy valószínűséggel teljesen átírja az EU terveit. A következő, 2021 és 2027 közötti keretköltségvetés elfogadása már a járvány nélkül is túl sokáig halasztódott. Ha nem lesz belátható időn belül megállapodás, úgy az EU pénz nélkül tehetetlenné és védtelenné válik. Ha a válság túlságosan elhúzódik, alighanem egy vészforgatókönyvet kell majd elővenni.

A Brexit folyamata lehet a következő „áldozat”. Az alig tíz hónap egy átfogó új EU-brit megállapodás kitárgyalására már amúgy is irreálisan rövidnek tűnt. Miután a tárgyalások vesztegelnek, az Unió főtárgyalója pedig a koronavírusból lábadozik, ráadásul a pozíciók rendkívül távol állnak egymástól, az év végi határidő aligha lesz tartható, annak minden következményével együtt.  

A járvány járulékos veszteségei közé tartozhat a von der Leyen-csapat zászlóshajó-projektje, a zöld megállapodás végrehajtása is. Mivel hosszú távú és releváns projektről van szó (a klímasemlegesség 2050-ig történő elérése), a fő célok valószínűleg nem változnak. A kezdeti lendület azonban meg fog törni, a menetrendet módosítani kell, és a pénzügyi forrásokat is most az európai és a nemzetgazdaságok működőképességének a megőrzésére kell fordítani. Minden más csak ezután jöhet, bár egyes országoknak és iparágaknak minden bizonnyal nem lesz ellenükre a lassítás. 

Optimális esetben a példátlan válság újra összehozza a tagállamokat, és képesek lesznek félretenni az ellentéteket más fontos dossziékban, mint amilyen a migráció. De, lehet, hogy ez csak vágyálom marad. Akár olyan, sokkal negatívabb forgatókönyv is érvényesülhet, amelyben a válságok sorozata végletesen meggyengíti az Európai Uniót, több országban is elsöpri a demokratikus politikai elitet, és végső soron aláássa a demokratikus intézményrendszert. 

A koronavírus okozta válság ilyen szempontból talán az utolsó figyelmeztetés lesz. Az EU-t és demokratikus értékeit kívülről-belülről komoly kihívások érik. A multilaterális világrend fokozatos összeomlása lesújtó hír egy olyan integrációs vállalkozás számára, amelynek erejét a normatíva és a szabálykövetés adja. A nemzetállami modell mindenhatóságában hívő politikusok számára ugyanakkor rossz hír, hogy – ahogy arra a legújabb válság is rávilágít -, az Európai Unióra az új világban szinte bizonyosan nem kevesebb, hanem egyre nagyobb szükség lesz.