Nagy Márton május 28-án váratlanul lemondott a Magyar Nemzeti Bank alelnöki posztjáról. Ő felelt a monetáris politikáért.
A Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsa június 23-án csökkentette a jegybanki alapkamatot. Azt az alapkamatot, amely több mint négy éve, 2016. májusa óta változatlan volt.
Könnyű lenne a két esemény között összefüggést találni. Magyarul, távozott a monetáris politika első számú felelőse, s az MNB máris csökkentette az alapkamatot. Ebből arra lehetne következtetni, hogy Nagy Márton volt az akadálya a monetáris lazításnak.
Ám, ha az ember átfutja a Monetáris Tanács idei, január-május közötti üléseinek – vagyis amikor még Nagy Márton is tagja volt a testületnek – a jegyzőkönyvét, akkor elbizonytalanodik. Azt látja ugyanis, hogy kivétel nélkül mind az öt alkalommal egyhangúan, ellenszavazat nélkül voksoltak a tanács tagjai amellett, hogy ne változzon az alapkamat.
Ez persze nem zárja ki, hogy voltak viták, hogy Nagy Márton ellenállt a monetáris lazításnak. De ha az ő személye lett volna a gátja ennek, akkor simán le lehetett volna szavazni. Persze kétségtelenül kényes dolog, ha a szakterület felelőse kisebbségbe szorul, mint ahogy az is, ha nem egyhangú a döntés, pláne, ha még az ellenszavazók ellenérvei is megjelennek a közleményben – de a múltban minderre már volt példa. Persze, meglehet, azok a gaz újságírók máris a jegybanki egység megrendüléséről, monetáris politikai irányváltásról cikkeznének, aminek akár súlyos következményei is lehetnének, például megrendülhetne a befektetők bizalma, amit forintjaik eladásával tudatosítanának, mikor a hazai fizetőeszköz már enélkül is jócskán gyengült az idén.
Adalék ehhez a részhez: a jegybanki alapkamat 2020-ig, de lehet, hogy még tovább is 0,9 százalék marad. Nem más mondta ezt 2017 októberében, a Figyelő gazdasági hetilap konferenciájának szünetében újságíróknak, mint maga Nagy Márton. Márpedig 2020-at írunk.
De ez is csak egy érdekesség. Ahogy akkor sem értettem, hogyan lehet három évre előre prognosztizálni egy ilyen mutató alakulását, amikor a gazdasági folyamatok szinte egyik napról a másikra változhatnak – jól látjuk ezt épp ezekben a hónapokban, a COVID-19 kapcsán –, úgy most sem igazán kapisgálom, miért pont most lazított az MNB, amikor ezt már korábban is megtehette volna. Azok a tényezők ugyanis – a dezinfláció, a fél szemmel figyelt lengyel és cseh jegybank jelentős, az MNB szintje alá ment kamatcsökkentései –, amelyekkel indokolták ma a jegybank vezetői a lazítást, már nem is egy, hanem két hónapja megvoltak.
Ez tehát az alapkamat. De lenne itt más is, ami szintén kísértetiesen egybeesik Nagy Márton távozásával. Méghozzá a jegybank állampapír-vásárlásai. Amelyek május 5-én kezdődtek, s Nagy Márton oly meggyőzően elmagyarázta, miért van rájuk szükség: egyrészt szeretnék a hitelintézetek likviditását javítani, azáltal, hogy állampapírjaikat felajánlhatják az MNB-nek, hogy az azokért kapott pénzekből új hiteleket helyezhessenek ki, csillapítva ezzel a gazdaság válság miatti esetleges visszaesését. Másrészt az is szempont volt, hogy a hosszú távú hozamok csökkenjenek, amit meg úgy kívánt elérni a jegybank, hogy csak azokat a papírokat veszi meg, amelyek hozama megfelel e célnak. Amiből végső soron a költségvetés profitálhat, így ugyanis csökkenhet az államadósság terhe.
És akkor a tények: május 5-e és 26-a között az MNB 4 aukción összesen 99,94 milliárd forint értékben vásárolt államkötvényt. Azóta azonban nem tartottak tendert, és jelenleg nem is terveznek újat, holott 1000 milliárdos keretet hagytak jóvá e célra. A hivatalos indoklás szerint – amit Virág Barnabás adott elő egy ma délutáni háttérbeszélgetésen – az állampapírpiac likviditási helyzete javult, a hozamszint tartósan csökkent a hosszú lejáratokon, ezért hanyagolja az MNB a további vásárlásokat. Ezzel szemben az Equilor Befektetési Zrt. szerint május 26. után ismét emelkedésnek indultak a hosszú hozamszintek...
És akkor talán a leglátványosabb elem e történetben, amit casus belliként emlegetnek Nagy Márton távozása kapcsán. A Pénzügyminisztérium (PM) 3 százalékos gazdasági visszaesést vár a 2020-as évre. Ezzel szemben az MNB március végén még 2-3 százalékos növekedést jelzett előre. Már akkor is nehezen érthető volt, hogy miért nem változtatott a prognózisán egészen a mai napig, mondjuk a monetáris tanács április végi ülésén. Az érvelés az volt – amit maga Nagy Márton is képviselt (!), nem megbontva a jegybankári fegyelmet –, hogy az MNB általában csak negyedévente, az inflációs jelentések publikálásakor rukkol elő az új prognózissal.
S ezt kétségtelenül meg is tette most, jócskán meglepve ezzel a külvilágot. Hiszen koronavírus-járvány ide vagy oda, még mindig elképzelhetőnek tartja, hogy a magyar gazdaság az idén növekedni fog, még ha csak 0,3 százalékkal is (de akár a 2 százalék sem kizárt). Azt hangsúlyozták, hogy két alapvető feltétel – az árstabilitás és a pénzügyi rendszer stabilitása – teljesült, így hozzáláthatnak a jegybanktörvényben az MNB-vel szemben megfogalmazott harmadik követelmény, nevezetesen a gazdaság növekedés támogatásának. De hogyan, ha egy rendkívül fontos kérdésben, abban, hogy mekkora a baj, azaz a támogatnivaló a gazdaságban, ekkora az ellentét a fiskális és a monetáris politika között?
Virág Barnabás érvelése szerint vannak olyan infrastrukturális beruházások, amelyek megmenthetik a hazai gazdaság idei évét – hogy melyek ezek, az a csütörtökön megjelenő inflációs jelentésből derül majd ki, helyezte kilátásba az MNB friss alelnöke. Csakhogy, ha ez így van, akkor hogyan nem látja e mentő körülményt a PM? Arra a felvetésre pedig, hogy prognózisával mennyire szembe megy az MNB a világgal – hiszen érkezett mínusz 5 százalékos GDP-előrejelzés is –, Virág Barnabás azt válaszolta, hogy ilyen rendkívül bizonytalan helyzetben, mint amilyet a COVID-19 okozott, nem meglepőek a 6-7 százalékos eltérések. De kérdem, egy ország kormánya és a gazdaságpolitika támogatására hivatott MNB között?
Ennek kapcsán az a probléma, hogy ha ennyire eltérően látják a beteg helyzetét, akkor a gyógymód is más lehet, aminek a kárát a páciens szenvedheti el.
Állítólag ezt a rést próbálta szűkíteni (eltüntetni?) Nagy Márton, amikor a 2021-es költségvetés tervezésekor a PM álláspontjához közelített, vagy más oldalról: nem védte harciasa(bba)n munkaadója véleményét – úgy tudni, ez lett a veszte, hiszen végül a kormány a mínusz 3 százalékos idei GDP-prognózisra alapozva terjesztette a parlament elé a jövő évi büdzsét. Annak a valószínűségét, hogy a PM „győzelme” miatt kellett vennie a kalapját Nagy Mártonnak, erősíti, hogy még három hétig sem volt munka nélkül: június 15-étől Orbán Viktor miniszterelnöki megbízottjainak a táborát gyarapítja. A feladata „a gazdaságpolitikai kérdésekkel kapcsolatos személyes szaktanácsadás, valamint a gazdaságpolitikai ágak működési összhangjának erősítése”. Vagyis, még akár az is elképzelhető, hogy a következő PM-MNB közötti egyeztetésen már az asztal másik oldaláról próbálja majd meggyőzni egykori munkaadóit.
Hogy ez mennyiben sikerül neki, az erősen kétséges. Mindenesetre egy biztos: az ország javára válna, ha a fiskális és monetáris politika azonos irányba húzna.
