A forint fél évig az egyik legunalmasabb deviza volt, hiszen egy egészen szűk sávban, nagyjából 390 és 396 között mozgott. Extrém példa, hogy a jen a forinttal szemben nem kettő, hanem 25 százalékos sávot járt be, de még az euró-dollár árfolyama is jóval nagyobb kilengéseket produkált a március-szeptemberi időszakban.
A forint számára ebben az időszakban összességében pozitív folyamatok zajlottak, hiszen a hazai makrogazdasági mutatók javultak, a nemzetközi konjunktúra – igaz elég gyenge szinten, de – kitartott, és összességében a geopolitikai helyzet is kezelhetőnek tűnt. A tavaly év végi várakozásokhoz képest ugyan az európai és amerikai kamatvágási ciklus jóval később kezdődött, ám ez így is lehetőséget adott az MNB-nek, hogy ők is csökkentsék a hazai irányadó kamatlábat anélkül, hogy a forint árfolyama ezt megérezné.
Ha megnézzük a múlt hét gyengülését, akkor a forint által elszenvedett, nagyjából másfél százalékos esés nem mondható különösen jelentősnek, azonban számos olyan ok van, ami miatt nem lehetünk túlságosan optimisták. Úgy tűnik ugyanis, hogy mind a (geo)politikai, mind a gazdasági folyamatok a forint gyengülése irányába hatnak. De melyek voltak ezek, és mi lehetne, ami varázsütésszerű fordulatot tudna hozni?
Fotó: Pixabay
Közel-keleti háború, mexikói fordulat
A helyzet a tavaszi-kora nyári időszakhoz képest az utóbbi hónapokban megváltozott, a hírekben ezek közül elsősorban a közel-keleti események kerület címlapra. Ám mielőtt ott tovább mérgesedett a helyzet, már láthattunk figyelmeztető jeleket, ami a forint törékenységét jelezte. A nyári, mexikói elnökválasztáson ugyanis baloldali fordulat jött, a befektetők pedig attól tartottak, hogy az új elnöknő populista, piacellenes lépéseket vezet majd be. (Latin-Amerikában ennek akár Venezuelában, akár Bolíviában láthattuk az előzményét.) Emiatt volt egy komoly eladási hullám ami elsősorban a mexikói eszközöket (a peso mellett a részvénypiac is kapott egy nagy pofont) érintette, de ezzel párhuzamosan látható volt a fejlődő piacok (Magyarországot is ebbe a kategóriába sorolják) esetén befektetői óvatosság.
Még a nyár végén is úgy tűnt, hogy sikerül deeszkalálni a közel-keleti helyzetet, és Gázában, ha békét nem is, de tűzszünetet köthet Izrael és a Hamász. Ellentétes hírek láttak napvilágot, hogy a palesztinok vagy a zsidó állam miatt nem sikerült megállapodni, de Izrael ezzel párhuzamosan nagyon aktív volt, és egy másik vele szemben álló szervezetet is lefejezett. A Libanonban aktív Hezbollah elsőszámú vezetője mellett több más fontos beosztásban lévő tagját megölték, és a magyar szál miatt is érdekes csipogók és más kommunikációs eszközök felrobbantásával az egész szervezetben zavart okoztak. Miután nem csak Bejrútban, de Iránban is likvidáltak Hezbollah tagokat, és a szervezet egyébként is Teherán támogatását bírja, így a perzsa állam is lépett, a múlt héten komoly rakétatámadást intézett Izrael ellen. Ez pedig az eddigi lokális konfliktus érdemi kiszélesedéséhez vezetett, ráadásul a globális infláció szempontjából is kulcsterméknek számító olaj árfolyama is kilőtt erre.
A múlt héten a 400-as szint áttörése is elsősorban ennek a következménye.
Ha nincs is most úgymond a kirakatban, de a bizonytalanságot természetesen számos egyéb tényező is erősíti, hiszen az ukrajnai háború lezárása továbbra is ködbe veszik, de a rendkívül kiélezettnek tűnő amerikai elnökválasztás is ebbe az irányba mutat. Érdekesség, a piacok sokszor a kedvezőtlen, de biztos eseményeket sokkal jobban kezelik, mint a kiszámíthatatlan helyzeteket.
A forintnak nem tetszik a magyar politika keleti iránya
Nem csak a globális folyamatok nehezítik a forint helyzetét, de a magyar kormány külpolitikája sem segít. Az ország ugyanis folyamatosan fordult el nyugati szövetségeseitől, miközben a Moszkva iránti lojalitás egyre kínosabb. De az Európai Unióban az oroszok mellett a kínai érdekek szószólója is lett az Orbán-kormány, ami az Egyesült Államokban sem hat jól. Hiába hangoztatja ugyanis a magyar kormány, hogy ellenzi a blokkosodást és egyaránt jó kapcsolatot kíván ápolni a nyugati és keleti országokkal, ezt a folyamatot aligha tudja megfordítani.
Azzal viszont, hogy azoktól az országoktól elfordult a magyar kormány, amelyekkel egy szövetségi rendszerben vagyunk tagok (legyen szó az EU-ról vagy a NATO-ról) a befektetők bizalma is gyengült. Arról nem is beszélve, hogy ezzel párhuzamosan elképesztő összegű „ingyen pénzt” cserélnek el kínai hitelekre. Míg az uniós támogatások jelentős része ugyan célokhoz kötött, de nem kell visszafizetni, addig a hiteleket és azok kamatát is törleszteni kell. Bár mindez triviálisnak hat, ezt már csak azért is érdemes hangsúlyozni, mert egyrészt a magyar kormány tagjaitól is lehetett olyan véleményt hallani, hogy ki lehet váltani működőtőkével és hitelekkel az uniós forrásokat, másrészt az adósságszolgálathoz kapcsolódó költségek (megnövekedett törlesztés) érdemben rontja a költségvetés helyzetét.
Egyes vélemények szerint Orbán Viktor az uniós elnökséget felhasználhatta volna arra, hogy bizonyos mértékig csökkentse az uniós partnereinkkel a feszültséget és konszolidálja a helyzetet. Ehelyett viszont sikerült tovább feszíteni a húrt, aminek anyagi következményei is lehetnek.
A gyenge konjunktúra helyretette az inflációt
Akár a nemzetközi folyamatokat, akár a hazaiakat nézzük, akkor két fontos trend látszik. A gazdasági növekedés elmarad a tavaly év végén prognosztizált szintektől. Ez összességében ugyan nem túl jó, ám a közgazdasági alaptörvényeket követve ez hozzájárult ahhoz, hogy világszerte, így Magyarországon is a jegybankok által kijelölt célsávokba esett a fogyasztói árak emelkedési üteme.
Így a magyar GDP a tavaly megcélzott, 4 százalékos növekedéstől látványosan elmarad idén, hiszen az elemzői konszenzus most 1,5 százalék körüli. Ugyanakkor részben ennek köszönhetően több más fontos makrogazdasági mutató is javult, hiszen a már említett infláció mellett a külkereskedelmi mérleg és a fizetési mérleg is pozitívumot mutat, részben éppen azért, mert a gyengébb fogyasztási és beruházási folyamatok miatt az import sokkal kevésbé bővül, mint az várható volt.
Bár a magyar gazdaságpolitikát jócskán érheti kritika, az ugyanakkor tény, hogy a tavalyi évhez képest összességében jobb képet mutatnak a főbb statisztikák.
Ugyanakkor az is megállapítható, hogy azok az irányok, amit a Nagy Márton vezette gazdasági tárca kijelöl, a forint gyengülése irányába mutat.
A miniszterelnök és a magyar gazdaságpolitika irányítója ugyanis úgy tűnik, egyfajta bármi áron történő nagy növekedést szeretne, ami a gyenge nemzetközi konjunktúrát látva elsősorban a belső fogyasztás felpörgetésével valósítható meg. Ami azt feltételezi, hogy direkt és indirekt módon (például a családi adókedvezmény már bejelentett növelésével) növelni fogják az állami kiadásokat.
Lenne egy csodaszer, de nincs rá sok esély
Mindez a közgazdasági törvényszerűségek alapján két módon is gondot okozhat a későbbiekben, a romló egyensúlyi adatok és a növekvő inflációt. Ez pedig a végeredményben gyengébb forintárfolyamot fog eredményezni. A forint folyamatos leértékelése, ki nem mondva, egyébként is a gazdaságpolitika egyik eszköze. A kormány ugyanis az oktatás és a technológiai fejlesztések helyett ezzel az eszközzel látja biztosítottnak a versenyképesség növelését.
Más kérdés, hogy a tankönyvi példák szerint a saját deviza ez csak ideig-óráig, elsősorban alacsony hozzáadott értékű termelés esetén tudja ezt megtenni. Nem véletlen, hogy a Matolcsy György-féle MNB az utóbbi években ezt már egyáltalán nem tartja számon a versenyképességet növelő tényezők között, és a forint stabilitásáért száll síkra. Ugyanakkor az is feltételezhető, hogy az MNB elnöki posztjáról tavasszal leköszönő elnököt várhatóan követő mostani pénzügyminiszter, Varga Mihály várhatóan kevésbé fog kiállni emellett. A jövő évben tehát gyengülő forintárfolyamra készülhetünk, akár az eddigi történelmi mélypontnál gyengébb árfolyam is következhet.
Lenne ugyanakkor egy „csodaszer”, ami varázsütésre meglökhetné a gazdasági növekedést (ahogy azt Orbán Viktor kormányzásának gazdasági aranykorában a 2010-esévek második felében is tették), javíthatná az országba vetett befektetői bizalmat és a forint árfolyamát is. Más kérdés, hogy Orbán Viktorék politikája alapján reálisan erre nem igazán számíthatunk. Ez pedig nem más, mint az uniós források „visszaszerzése”, lehívása lenne. Bár a miniszterelnök a közelmúltban Kötcsén a sajtónak nyilatkozva, úgy tett, mintha ezzel kapcsolatban minden rendben lenne, valójában a Covid-járványt követően indított uniós program a helyreállítási alap (RRF) pénzei, melyek a vissza nem térítendő források mellett kvázi kamatmentes hitelt is tartalmaznak, elúszni látszanak. Ráadásul a kohéziós pénzek egy része is befagyasztásra került, amelyről valószínűsíthetően megint csak lemondhatunk. Így a következő két évben nem a forint mozgásának iránya, sokkal inkább a magyar fizetőeszköz gyengülésének a mértéke lesz a kérdés.
