A soros elnökségi félév hivatalos megkezdését megelőzően a KSH a születésszám további visszaesésének adatait tette közzé. Nem magyar sajátosság a természetes fogyás (azaz: a halálozását száma meghaladja születésekét), hiszen a fejlett világ döntő részét, sőt egy ideje a közepes fejlettségi tartományba belépő Kínát is érinti a jelenség. Nálunk és a tágabb kelet-közép-európai térségben a helyzetet bonyolítja a gyenge népességmegtartó képesség is: az aktív korosztály növekvő hányada él, dolgozik az országon kívül. A kivándorlás jelensége sokkal korábban megjelent Romániában, Bulgáriában, a balti államokban, Lengyelországban, de most már hazánkat is elérte, mindenféle további demográfiai hatásaival és gazdasági következményeivel együtt.
Fotó: Pixabay
Most ott tartunk, hogy a természetes népességváltozás és a vándormozgalmak közös hatására a négy évtizeddel ezelőtti csaknem 11 millió lakosú Magyarország és az akkor mintegy 7 milliós Ausztria jelenleg egyaránt 9 millió körüli népességet mondhat magáénak. Nem ez a leglényegesebb vonatkozás, de tudható: a méretcsökkenésünk idővel meg fog jelenni az európai intézményeken belüli szavazati, parlamenti arányszámokban is. Különösen fontos nekünk, de másoknak is, a demográfia ügye. Ám ez nem az a terület, ahol saját hazai sikereink birtokában tudnánk irányt mutatni a magyar kormányzatra jutó féléves ciklus során.
Hasonló a helyzet a nemzetközi versenyképességgel. Az IMD World Competitiveness Center tavasszal tette közzé átfogó felmérését hatvanhét gazdaság nemzetközi versenyképességi helyzetéről. A magyar helyezés – talán nem meglepően – nincs az élcsoportban; az 54-ik a helyünk az átfogó módszertan alapján. Az viszont igenis figyelemre méltó, hogy az előző évekhez képest jelentős a romlás. Érdemes ezért itt vizsgálat tárgyává tenni a versenyképesség ügyét, és nem is elsősorban uniós vonatkozásban, hanem előbb a hazai viszonyaink miatt.
Ismerős éllovasok a listán
Az, hogy a listát Szingapúr, Svájc, Dánia vezeti az összesített pontszámok szerint, nem újdonság. De már ez is figyelmeztet arra, hogy a versenyképességnek nem előfeltétele az olcsó helyi bérszint: a két vezető európai ország éppenséggel élen áll az élőmunka költségei terén, és az első tízben van Svédország, Norvégia, Írország. Ezért tisztázni kell a nemzetközi versenyképesség fogalmát, amelyet egyáltalán nem könnyű meghatározni, különösen ha nem egy vállalatról vagy egy termékről, hanem egy országról vagy pláne egy országcsoportról van szó.
A fogalomnak nyilván része az üzleti hatékonyság. Ahol termelékeny, profitábilis, jó műszaki szinten működő vállalatok működnek nagy számban, ott a hazai gazdaságnak jó esélyei vannak a nemzetközi versenyben való helytállásra. Mégis más az országos szint, mint egy vagy több cég ár- és minőségi versenyképessége. Már csak azért is, mert minden gazdasági szereplőnek szüksége van hatékony infrastruktúrára. Az maga is összetett fogalom, hiszen vannak fizikai vonatkozásai: kiépült úthálózat, áramellátás, telefónia, és mindaz, ami a modern gazdasághoz szükséges, de kell a hatékony pénzügyi és jogi infrastruktúra is. A versenyben való helytállásnak nem elhanyagolható vonatkozása, hogy jogviták esetén milyen gyors és hatékony az ügyintézés, mennyire egyszerű a cégalapítás vagy éppen a felszámolás, mennyire rendezettek a foglalkoztatási és üzleti viták. És nyilvánvalóan nagyon lényeges a mai világban az állam működése, hiszen a versenyszabályok betartatása, az adóztatás, a hatósági reguláció minősége közvetlenül kihat a vállalkozások életére.
Így épül fel az IMD mutatórendszere is: a gazdasági életet jellemző mutatószámok sokaságát tartalmazza a hosszú időkre visszatekintő adatbázisa, az annak alapján levonható összefüggéseket egybevetik sokezer vállalatvezetőtől kapott kérdőíves válaszokkal. Az indikátorok és személyes értékelések alapján átfogó mutatók készülnek: a belső gazdasági teljesítmények, a kormányzati működés, üzleti hatékonyság, infrastrukturális adottságok. A részmutatók súlyozása révén alakul ki az országok helyezése.
Nem mindegy a súlyozás
A magyar viszonyok értelmezését nehezíti, hogy az üzleti hatékonyság nevű összefoglaló mutatószám Magyarországot a sor végére teszi (ebbe a csoportba tartoznak a vezetői tudás, értékrend, a termelékenység indikátorai). Kétségkívül érzünk gondokat a menedzsment ügyeiben, a munkatermelékenységben, és a korrupciós mutatók romlása nem vet jó fényt a magyar gazdasági (és társadalmi, politikai) gyakorlatra. De itt is többféle oknak kell fennállnia, mert egyetlen terület visszaesése nem időzhetne elő érdemi romlást. És valóban: a magyar adatok között lecsúszás látszik az állami hatékonyság nevű tényezőcsoportban, de az infrastruktúra terén is.
Az ilyen rangsorokban a végső helyezés nagyban függ az alkalmazott súlyozástól: ha egy területen viszonylag jól áll egy gazdaság, míg más területeken nem, akkor az országok közötti összehasonlítást erősen érinti, hogy egy adott területhez mekkora súlyarányt rendelnek. Abban tehát, hogy másokhoz képest hova sorolandó Magyarország, sok esetlegesség lehetséges. Inkább tekinthető megbízhatónak az adott ország mutatóinak időbeli alakulása, főleg akkor, ha többféle mutató azonos irányt követ.
Ez a mi esetünk: a mögöttünk hagyott néhány év sok lényeges területen viszonylagos romlást hozott. De még ez a megállapítás sem elégséges határozott vélemény kialakításához, hacsak más felmérések nem erősítik meg.
Esetünkben viszont rendelkezésre áll több más értékelés és felmérés is. Ilyen az MNB más módszertana alapján készített versenyképességi jelentés. Annak alapján a magyar végső helyezés egy árnyalattal jobb az EU-ban. De a jegybanki elemzésre is érvényesek ugyanazon fenntartások: az indikátorok kiválasztásán és a tényezők súlyozásán sok múlik abban, hogy adott évben milyen az ország pozíciója. Viszont erre is igaz, hogy az adott indikátor-kereten belül a jelentős és több tényezőt érintő romlást már érdemes komolyan venni.
Az MNB-anyag komolyságát ugyanakkor némileg lerontják a szöveg olyan kitételei, mint hogy „2010 után a költségvetési, majd 2013-tól a monetáris politikai fordulat egyensúlyi felzárkózási pályára állította hazánkat”. Ezek a határévek ugyanis feltűnően egybeesnek a hivatalban levő elnök korábbi gazdasági miniszteri, majd jegybankelnöki működésének kezdetével- a szöveg tehát hazabeszél, és az IMD-vel vagy a Világbank hasonló korábbi elemzéseivel szemben itt bizony nem garantált az objektivitás.
Hazabeszél az MNB
Az is több mint véleményes, hogy a magyar gazdaságpolitika, pénzpolitika áll-e amögött, hogy „a magyar gazdasági növekedés 2013 és 2019 között átlagosan 2 százalékponttal meghaladta az Európai Unió átlagát” – hiszen a térség más országainak a zöme is ugyanilyen vagy éppen nagyobb ütemű fejlődést tudott ezen évek alatt felmutatni.
Az intézményi elfogultságon túl, különösen ott vitatható az MNB dokumentuma, ahogy azt állítja, hogy
„Magyarország a 2010-es évtizedben egyensúlyi felzárkózási pályára állt, ám a 2020-as évtized válsághullámai és a lelassult versenyképességi reformok egyensúlyvesztést eredményeztek”.
A versenyképességi romlást ugyanis az MNB elemzése is kimutatja, és jórészt ugyanazon területet emeli ki, mint az IMD vagy több más forrás (pl. OECD): a lényeg a magyar humán tőkeképződés tényezőit érintő jelentős és tartós relatív visszacsúszás. Az pedig nem választható el a 2010 után választott újraiparosítási pályától, a hagyományos iparfogalomhoz rendelt oktatási, képzési rendszerre való átállástól, és legfőképpen az addig sem igazán erős gazdasági verseny visszaszorítását hozó aktív állam (vagy inkább: intervenciós kormányzat) gyakorlatának kiterjesztésétől.
A most elszenvedett versenyképességi pozícióromlásunk nem az utóbbi néhány év terméke, hanem éppenséggel a 2010 után az akkori átfogó krízisre adott – már akkor tudhatóan korszerűtlen – válasz következménye.
De sosem késő korrigálni. Az MNB dokumentumai újabban egyre tisztábban tartalmazzák a szükséges korrekció irányait – ezért is gyakori és érdemi a véleményütközés immár a nyilvánosság előtt is a követendő gazdaság- és fejlesztéspolitikáról a jegybank és olyan kormányzati tényezők között, amelyek továbbra is a állami eszközökkel támogatott mennyiségi növekedésben látják a felfele vezető utat.
És itt kerülünk vissza az európai versenyképességi megállapodás ügyéhez, amelyet a soros elnökség preferenciajegyzékének élére tettek.
Gyorsan fejlődő baltiak és balkániak
Az EU tagállamainak egy része - ezt az IMD tanulmánya is rögzíti – erős versenyképességi pozíciót ért el és tartott meg. Egészében javuló irányzatok láthatók az új tagállamok között is; a már korábban gyorsan modernizálódó balti országok mellett néhány éve javul a román, lengyel versenyképességi pozíció is – talán annak is betudhatóan, hogy nem alakult ki olyan szűk szakosodás nálunk, mint amely a magyar vagy a szlovák esetben különös kitettséget és törékenységet okoz (lásd a járműipar ügyét).
A legfőbb intézményi tényező pedig a belső versenyviszonyok állapota. Ahol a gazdasági szereplők nincsenek kitéve folyamatosan a versenynek, sőt irányított állami megrendelésekkel, állami vagy jegybanki támogatásokkal számolhatnak hosszú ideig, ott a legfőbb hajtóerő kezd meggyengülni. A járadékvadász menedzsmentkultúra sem magától fejlődik ki, hanem inkább alkalmazkodás ahhoz, amit a járadékot nyújtó, azt lehetővé tevő kormányzat megteremtett.
Az európai versenyképességi paktum nem erről fog szólni. A fokozódó kínai-amerikai szembenállás közepette kell védekeznie az Uniónak, de el kell kerülnie a korszerűtlen piacvédelmet. Kell támogatni perspektívikus területeket, mert láthatóan komoly lemaradások gyűltek fel – de kerülendő a szubvenciós kultúra terjedése.
Izgalmas és nem könnyű szakmai kérdések ezek. Kár, hogy a magyar gazdaságpolitika gyakorlatával a hátunk mögött leginkább annak felmutatásával tudunk hozzájárulni a 2024-es év uniós fejlesztéspolitikai, versenyképességi vitáihoz, hogy mi az, amit mindenképpen kerülni kell, ha az EU versenyképes akar maradni.
