Orbán Viktor víziójában hosszú ideje egy erős ipari alapokon álló, magas foglalkoztatottságú ország áll, amely kapcsán egyfajta szlogenné vált a munkaalapú társadalom jelző. Ennek a gyakorlati kivitelezése azonban sok szempontból nem 21. századi struktúrát hoz létre, hanem egy alavult állapotot konzervál. Leszögezhetjük persze, hogy nem önmagában az iparral van gond, bár a magyar gazdaságpolitikai stratégia nem igazán tartja szem előtt az ország lehetőségeit és "képességeit".
Az iparfejlesztésnek ugyanis nem az lenne a lényege, ami hazánkban a gyakorlatban sok esetben megvalósul, hogy az alacsonyabb képzettségű szak- és betanított munkásokat szívja fel. Az így elért magas foglalkoztatás ugyan kommunikációs szempontból jól hangzik, az ország gazdaságát ellenben csak mérsékelten viszi előre. Sokkal sikeresebbek azok az országok, ahol a K+F révén jelentős magasan képzett szakemberre is igényt támaszt a piac. Arról nem is beszélve, hogy optimális esetben az iparon belül egy-egy szektorban kialakul egy komoly hazai beszállítói kör. Ez több szempontból is hasznos. Egyrészt ők Magyarországon (hacsak valamilyen különadóval nem üldözik el őket) a saját fejlesztéseik, innovációs tevékenységük révén jellemzően magasabb hozzáadott értéket állítanak elő, mint egy multinacionális vállalat, amely csak a szükséges részelem gyártására hoz létre Magyarországon üzemet. Arról nem is beszélve, hogy makrogazdasági szempontól sem mindegy, hogy egy külföldi tulajdonosi hátterű vállalat "csak" a GDP-t növeli, vagy a magyar érdekeltségű rezidensek nemzeti jövedelmét (GNI). (Laptársunk, a Privátbankár oldalán, Bod Péter Ákos írt a kérdésről átfogó elemzést).
Az átlagember szintjére lebontva pedig még ez is a kevésbé releváns mutatók egyike, hiszen a lakosság szempontjából a tényleges elkölthető jövedelem a kulcskérdés, ez viszont alacsony termelékenység és kicsi hozzáadott érték esetén értelemszerűen elmarad még a régiós országokétól is. Ez pedig nem csupán valamiféle elméleti fejtegetés, hanem a szomorú valóság, Magyarország a polgárok jólétét mutató listákon egyre hátrébb szorul. Az életszínvonalat tükröző legutóbbi uniós rangsorban az évtizedekig gúnyosan megmosolygott Románia is elénk került, és már csupán Bulgáriát előzzük meg.
Az időnként erőltetettnek tűnő iparfejlesztés mögött áll a miniszterelnöknek a munkaalapú társadalomról szóló ideája is. Persze itt megint érdemes megjegyezni, hogy Nyugat-Európa számos országában jelent problémát a munkaerőhiány, tehát a magyar kormány által követett út, hiába állít bármit a propaganda, nem az egyetlen üdvözítő megoldás. Történik mindez annak ellenére, hogy ezekben az államokban nem összeszerelő üzemek létesítése felé mozdulnak az országok.
Az ipar sem válságálló
Azt is érdemes megjegyezni, hogy valamiért Orbán Viktor fejében van egy olyan kép, hogy a gazdasági válságoknak az ipar ellenáll, míg a szolgáltató szektor a konjunktúrára sokkal érzékenyebben reagál. A valóság ezzel szemben az, hogy a gazdasági ciklusok az ipari termelésre is hatnak, amennyiben egy-egy válság vagy akár csak egy kisebb recesszió köszönt be, akkor a háztartások rendre kevesebbet fogyasztanak, ami lecsapódik az autóktól a tartós fogyasztási cikkeken át majd minden terméken. Persze lehetne kivételek, hiszen például a koronavírus-járvány idején számos termék forgalma a földbe állt, ám az izolációra ítélt emberek a kapcsolattartás és a szórakozás miatt hirtelen nagyon sok elektronikai és számítástechnikai eszközt vásároltak, ami megdobta ennek a szegmensnek a forgalmát.
A magyar iparfejlesztéssel ugyanakkor az egyik probléma, hogy egyes priorizált szektorokba áramlik a befektetések döntő része. Ez viszont növeli a kockázatokat, hiszen, ha adott ágazatot érintő problémák jelentkeznek, azt a magyar gazdaság hatványozottan megszenvedi. Érdemes ismét idecitálni a pandémiát, amikor a gépjármű-értékesítések több hónapra Európa-szerte bezuhantak. Ez akkor a teljes gazdasághoz képest nagy gyártói kitettséggel rendelkező országokat, legyen szó Magyarországról vagy Szlovákiáról, érzékenyebben érintette, mint azokat az államokat, ahol kevésbé jellemző egyes szektorok ilyen típusú dominanciája.
Az új gyárak sem tesznek csodát
Ha a hazai ipari termelést nézzük, akkor az is visszaigazolja, hogy a konjunktúrának ugyanúgy ki vannak téve az adott területen működő vállalatok is. A KSH kedden publikált adatai szerint 2023 júniusában az ipari termelés volumene 3,8 százalékkal elmaradt az egy évvel korábbitól. Munkanaphatástól megtisztítva a termelés 6,1 százalékkal mérséklődött. A feldolgozóipari alágak többségében csökkenést mértek, ugyanakkor a legnagyobb súlyú járműgyártásban, valamint a villamos berendezések gyártásában nőtt a termelés volumene.
A legnagyobb mértékű növekedést a statisztikák – a villamos berendezések gyártása egyik alkategóriájában – az akkumulátor, szárazelem gyártása terén mérték, amely 28 százalékkal ugrott meg az egy évvel korábbiakhoz képest. Erre persze mondhatjuk, hogy ha nem létesülnének új üzemek, akkor a hazai ipar még gyengébb teljesítményt nyújtana, és egyértelműen az akkumulátorgyártás lett az ágazat egyik legfontosabb motorja. Ha csak a statisztikákat nézzük, akkor tehát mondhatnánk, ezek igazolják a kormány lépéseit. Rövid távon Orbán Viktor és az érintett miniszterek, elsősorban Szijjártó Péter nem véletlenül bizonygatja az akkumulátorgyárak idetelepülésének előnyeit.
Önmagában a statisztikák azonban nem adnak teljeskörű képet. Az ipari termelés növekedése ugyanis számos problémát vet fel, ezek közül kiemelkedő az ide települő társaságok környezetterhelése. Hiába érvel a kormány azzal, hogy nálunk szigorú környezetvédelmi előírások vannak, a gyakorlat bebizonyította, ezekre az érintett cégek nagyon sokszor fittyet hánynak. A szabálysértők ezt többek között azért is tehetik meg, mert a feltárt hiányosságok esetén a hatóságok nem alkalmaznak visszatartó erejű büntetéseket, jellemzően a károk elhárításának költségeit figyelembe véve nevetséges összegű bírságokkal megússzák ezeket az ügyeket. Találkoztunk olyan szakértői véleménnyel, amely szerint, ha a vállalatok a környezetterhelés, és -károsítás, az úgynevezett externáliák költségeit nem hárítanák át a társadalomra, hanem rájuk lenne kényszerítve, ahogy a hulladékgazdálkodás új rendszerében például ezeket a gyártókra terhelik, úgy jóval kevésbé lenne vonzó Magyarország az ide települő vállalatoknak.
A magyar társadalom a környezetvédelmi költségek mellett azonban más tételeket is átvesz ezektől a távol-keleti vállalatoktól. Így a költségvetésből, vagyis a magyar polgároktól beszedett adókból jelentős összegű közvetlen támogatást kapnak az új üzemek. Emellett indirekt módon is óriási összegekkel segíti a magyar kormány ezeket a társaságokat, példaként megemlíthetőek a különböző infrastrukturális fejlesztések (legyen szó az úthálózatról vagy a közművekről), de az energiaellátásuk is megoldatlan, amire szintén elképesztő összeget kell a jövőben fordítani.
Megtérül mindez a magyar gazdaság számára?
Ha az externális költségektől eltekintünk, és csak az ide települő társaságok közvetlen és közvetett támogatását nézzük, önmagában az is sok kérdést vet fel. Nem egyértelmű ugyanis ezek megtérülése, többek között azért, mert a jövőben üzembe álló vállalatok munkaerőigényét jellemzően nem magyar emberekkel fogják megoldani, hanem Ázsiából érkező vendégmunkásokkal. Ami azon túl, hogy ellentétben áll a kormány által lassan egy évtizede sulykolt idegenellenességgel, a magyar gazdaság számára minimális, míg az átlagember számára valószínűleg alig érzékelhető előnnyel járhat.
Ennek hátterében az áll, hogy a magyar iparfejlesztés fókuszában álló akkumulátorgyárak hozzáadott értéke csapnivaló. Ezt egyébként nem mi állítjuk, hanem a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke, Matolcsy György, aki statisztikákkal is alátámasztotta ezt. Az MNB első embere március elején arról beszélt, hogy "soha sehol nem sikerült egy olyan felzárkózási modell, ami külső tényezőre épült". Matolcsy példának hozta fel az akkumulátorgyárakat, amelyeknél csak 18 százalékos a hozzáadott érték. Ez egyébként a nem túl erős hozzáadott értékkel bíró magyar export nagyjából 50 százalékos értékétől is nagyon komoly elmaradást mutat. Mindez azzal jár, hogy komoly erőforrásokat felhasználva minimális értéknövekedést adnak a végtermékhez a magyarországi akkumulátorüzemek. Ebből következik, hogy az ezekben létesülő jelentős számú munkahely politikai szempontból jól hangzik, csakhogy a fentiek miatt itt döntően alacsony szakértelmet igénylő minimálbéres állás jön létre, amire valójában nincs szükség, mert a piacon jelentős számban nincs ilyen szabad munkaerő.
A megoldás nyilván a köz- és felsőfokú oktatás fejlesztése lenne, és akkor a magasabb képzettségű magyar munkaerő nagyobb hozzáadott értéket tudna felmutatni. De a napokban a magyar sajtó által is felkapott román példa is előremutató, Bukarest ugyanis korábban az IT-területen dolgozó diplomások számára teljes adómentességet biztosított. Mindez óriási boomot hozott a szektorban, és mára 200 ezer embert foglalkoztatnak a területen működő cégek, amelyeknél 2500 euró a havi átlagfizetés. Ezzel nemcsak az agyelszívás trendje csökkent látványosan, de a relatív magas jövedelműek fogyasztása mások számára (például az általuk igénybe vett szolgáltatások esetén) is magasabb jövedelmet eredményez, ami végeredményben makrogazdasági és az átlagemberek szintjén is pozitív változásokat generált. Felmerülhetne persze a társadalmi szolidaritás kérdése, mennyire igazságos az eleve magasabb jövedelműek ilyen típusú pozitív diszkriminációja. Ez azonban inkább csak mondvacsinált ellenérv lenne Magyarországon, ahol a magas keresetű labdarúgók hosszú évek óta gyakorlatilag adómentességet élveznek.
