Amikor az árak hirtelen nekilendülnek, az ember előtt összemosódik, hogy mi drágul nagyon, és mi kevésbé. Pedig a drágulás mértékét tekintve nagy különbségek adódhatnak termék és termék között. Míg az árstabilitás ritka éveiben jól látszott, hogy ha a vonatjegy ára feljebb ment, a tévékészüléké viszont maradt, vagy néhány technikai paramétere javulása ellenére éppen csak kicsivel emelkedett, akkor az első esetben tényleges drágulás történt, a másik esetben pedig nem. Most azonban olyan időszakot élünk, hogy gyakorlatilag minden termékcsoport drágul, csupán valamelyik az átlagnál kevésbé, a másik meg sokkal inkább. Kell bizonyos aritmetikai érzék, hogy az ember az éves nyolc-tíz százalékos fogyasztói árindex világában össze tudja mérni a korábban 240 forintról 300-ra felemelt kakaós csiga drágulását azzal, hogy az eddigi 8 millió forintos autót most 9 millióért adják, és megmondja, hogy melyik drágult meg különösen nagyon.
Amint az országon belül, ugyanúgy a külkereskedelemben is általános a drágulás, sőt ott különösen eltérő az áremelkedés üteme. A magyar kivitel és behozatal főbb csoportjainak legfrissebb elérhető statisztikája szerint a külkereskedelmi forgalom 2022. januári árindexe 120,5 volt. Ez másképp úgy is megfogalmazható, hogy 20,5 százalékkal nőttek átlagban az idei év első hónapjában az árak 2021 januárjához képest. Az árak drágulásának üteme azonban meglepően erősen szóródik. A mezőgazdasági árindex 110,9 volt januárban, vagyis 10,9 százalékos emelkedést mutattak a mezőgazdasági külkereskedelmi árak, a nyersanyagoknál viszont már 133,0 az index, azaz 33 százalékos az átlagos drágulás. Az energiahordozó kategóriájában brutális adat található: 263,0. Ez azt jelenti, hogy januárban 163 százalékkal volt magasabb az ilyen cikkek árszintje, mint egy évvel korábban.
Háborús hatások
Ne feledjük, ezek a 2022. február 24-ei orosz támadás előtti idők. Azóta még sokkal többe kerül a gáz, a kőolaj és az áram a nemzetközi tőzsdéken, folytatódott a fémek drágulása a világpiacon. A külső drágulást azután felerősíti a forint jelentős gyengülése: az exportőr a leértékelődő forintban mérve nagyobb hazai bevételt könyvel el, az importőr viszont a kinti drágulást meghaladó beszerzési költséggel találkozik, amikor a leszerződött dollárárat kifizeti a forintjából.
A januári éves húsz százalékos árindex ismeretében már másként látjuk azt, hogy a magyar külkereskedelembe kerülő feldolgozott termékek ára mennyivel is nőtt: ezek januári árindexe 115,7; a gépek és szállítóeszközök termékcsoportjáé pedig 106,6. Az előzőkkel összevetve ezek az adatok azt jelzik, hogy a magyar kivitel szempontjából különösen fontos termékcsoportban az adott hónapban mérsékelt (15,7 százalékos, illetve a gépeknél 6,6 százalékos) volt az áremelkedés.
Annyira nyitott és diverzifikált szerkezetű gazdaságban, mint a magyar is, minden lényeges termékcsoportba tartozó termékből van behozatalunk és kivitelünk, esetenként re-exportunk is. Mégsem gondolhatjuk, hogy az árak ennyire eltérő növekedési üteme érdemben nem érint minket. A termékcsoportonkénti kivitelünk és behozatalunk arányai ugyanis nagyon különböznek. Élelmiszert és iparcikkeket többet viszünk ki, mint amennyit behozunk, ezekben a termékekben tehát kiviteli többlete van a magyarországi vállalatoknak. Energiahordozókból és nyersanyagokból viszont behozatali többletünk van, és nem is kevés. Az utóbbi cikkek erőteljes és már jó ideje tartó drágulása nyomán a külkereskedelmi cserearányok a magyar gazdaság egészére nézve mostanság kedvezőtlenül alakulnak.
A cserearányok romlása nem egyszerűen egy mutató előnytelen alakulását jelenti. Itt bizony tényleges veszteség lép fel: az árak ránk nézve hátrányos megváltozása nyomán több exportárut kell adni azonos mennyiségű importtermékért, mint korábban. A veszteség mértéke függ a behozatal és a kivitel összetételétől és a kivitt, behozott termékek mennyiségétől. Ha hirtelen megdrágul valami, például a hajózási tarifa, vagy a dízel üzemanyag, vagy a rönkfa, akkor az előnytelen áralakulás miatt azonnal romlik a tengeri szállításra szoruló cégek, a dízelt használók, a sok faanyagot igénylő tevékenységet folytatók pénzügyi helyzete. A gazdasági szereplők persze igyekeznek alkalmazkodni a változó viszonyokhoz. Ha egy termékcsoport, például az energia, erőteljesen drágul, az új ár világos üzenetet küld a gazdaság szereplőinek: vegyenek kevesebbet a megdrágult termékből, takarékoskodjanak vele. Ha lehetséges, igyekezzenek olyan módon átalakítani működésüket, hogy a drága inputból kisebb mennyiségre legyen szükség.
Rövidtávon persze nehéz átállítani a termelési szerkezetet, a fogyasztási szokásokat. Ezt a világ megtapasztalta az 1970-es évek olajár-drágulásai idején. A nagyfogyasztású autókat nem lehetett azonnal felváltani takarékosabb modellekkel. Ezért szükségből az 1973-as első nagy drágulási sokk idején számos országban hatóságilag korlátozták az autózást. A családok, a hivatalok kisebb hőfokra fűtötték az épületeket. Kényszerből leálltak a nagyon energiaigényes ipari tevékenységek. Ám az igazán komoly energiatakarékosságot a technológiai haladás, a termelési szerkezet és a fogyasztási szokások megváltozása idézte elő. Elterjedtek a sokkal kevesebb üzemanyagot igénylő (akkor főként japán) autók, nekiláttak az ingatlanok hőszigetelésének, az iparon végig söpört a miniatürizálás, az anyagtudományok eredményeinek gyors elterjedése. Néhány év alatt új korszakba lépett a gazdaság. A második nagy olajár-robbanás (1979) az előzőnél már sokkal kisebb makrogazdasági következménnyel járt, a későbbi energiaár-kilengések pedig már csak iparági izgalmakat idéztek elő.
Fontos történelmi tanulság, hogy a relatív árak gazdaságszervező szerepét semmi más nem tudja helyettesíteni. Ahol mégis lefojtották a drágábban beszerzett energia árának piaci megemelkedését, miként a tervgazdaságokban ("ide nem fog begyűrűzni az energia megdrágulása"), ott a szerkezeti változások lassabbak, a sikeres alkalmazkodás esélyei rosszabbak lettek. Hosszabb távon kétszeresen is vesztett az ország az új realitásokon. A magyar reformszocialista rendszer jövedelmet vesztett a cserearányok előnytelen alakulásán: a kivitt késztermékeink ára alig nőtt, a nyersanyagoké annál inkább, és mint nettó energia- és nyersanyagimportőr, nagy termelési áldozatot kellett hozni a drágább import beszerzéséért. Az 1970/80-as években már a kimutatott GDP sem nőtt különösebben gyorsan, de a romló cserearányok miatt a megtermeltnél is jóval kisebb lett a felhasználható nemzeti termék növekedése. Másodszor pedig ott vesztett, hogy a végső felhasználók előtt elrejtett valóság nem érvényesült az árakban, így nem érvényesült mindennapos késztetés az anyaggal, energiával való takarékosságra. Szubvencióval mélyen tartott energiaárak mellett nem is gazdaságos sok időt, pénzt beletenni az energiatakarékosságba, hiszen nem térül meg az egyén, vállalat szintjén.
Sajnálatos, hogy ezt a tanulságot nem ismeri a jelenlegi gazdaságvezetés. Az energiaárak most nem átmenetileg, beláthatóan rövid időre emelkedtek meg; sokféle okból az előttünk álló időkben nem lesz visszatérés a 2020-as tavasz energiabőségéhez, nyomott áraihoz. Mégis a mai napig érvényben van az árak változását megakadályozó hatósági árszabályozás a lakossági energián és egyéb rezsi-szolgáltatáson, jelenleg is ármaximalizálás érvényesül a motor-üzemanyagnál – ezzel odavész a takarékosság legerőteljesebb ösztönzője, nevezetesen az, hogy ami drága, azzal az ember igyekszik spórolni.
A külkereskedelemben az árak persze mindig változnak a keresleti és kínálati viszonyok, a konjunkturális körülmények hatására. A fejlett és jól alkalmazkodó országokban a külkereskedelmi árarányok változásai általában nem érintik erősen a belső fogyasztást és annak legnagyobb tételét, a lakossági fogyasztást. Most azért más a helyzet, mert a nyersanyagok, valamint más okokból az élelmiszerek ára nagyon jelentősen megnőtt a gazdag országokban is, és még ott is gond az import megdrágulása. Még kritikusabb a mi esetünk az import és az export kiemelkedően nagy mértéke miatt. A magyar (vagy a szlovák, illetve ír) külkereskedelmi forgalom, tehát a kivitel és behozatal együttese, a GDP-hez mérve lehet 170-180 százalék is. A német vagy a francia gazdaságban ez az arányszám feleakkora, így az import drágulása ugyan ott is rossz hír, de az utóbbi gazdaságokban az éves külkereskedelmi árnyereség/veszteség sokkal kisebb tétel nemzetgazdasági méreteket tekintve. A nyugati nagy gazdaságokban így is téma a külkereskedelmi árak alakulása, hiszen rájuk is jelentős többlet-terhet helyez az energia- és anyagimport drágulása. A magyar gazdaságot érintő következmények azonban még sokkal súlyosabbak.
Amikor 2022 kilátásait nézzük, nálunk sajnos különösen fontos számolni azzal, hogy a statisztikába bekerülő megtermelt GDP nagyon nem lesz azonos az elosztható nemzeti termékkel. Ez utóbbinak létezik egy keveset használt statisztikai mutatója, a bruttó hazai reáljövedelem (real gross domestic income – RGDI). Erre vonatkozó megalapozott számítást nem ismerek, pedig már a 2021-es adatok alapján látszik a téma fontossága. Tavaly ugyanis a korábbi évekhez képest nem javult, hanem romlott, még pedig eléggé látható mértékben a külkereskedelmi cserearány.
Borús kilátások
A 2022-es esztendő további cserearányromlást hoz. A magyar ipari kivitel főbb termékcsoportjai (járművek, elektronikai cikkek, gyógyszerek) különféle termelési gondokkal küszködnek, beleértve az inputjavak drágulását, termelési láncok zavarait. Az orosz támadást követően megnövekedtek a logisztikai gondok. Más okok miatt a kínai gazdaság is nagy valószínűséggel a korábbinál sokkal gyengébb növekedési teljesítményt mutat. A romló fogyasztói hangulat nyomán a főbb piacokra irányuló európai export mérséklődhet – ami egy áttétellel visszaveti a magyar kivitelt is. A késztermék-árak ilyen viszonyok között nem sokat nőnek, de ha emelkednének a költségek nyomása alatt, akkor is kisebb arányban, mint az alapanyagok, nyersanyagok árai.
Ha igaz ez az európai gazdaságok többségére, akkor különösen igaz reánk. A cserearányok tehát most – szemben a 2019-2020-as évekkel vagy a 2013–2016 között időszakkal – nem segítik, hanem éppenséggel visszafogják a magyar gazdaságot. Ezért bár lehetséges, hogy a megtermelt GDP a tavalyi rendkívüli (helyreállítási) esztendőt követően még idén is érezhetően növekszik, de azért a tavalyinak felével-harmadával: a 2021-es 7 százalékos növekedéssel szemben talán három százalék körüli ütemben. De annak a növekménynek egy részét is elviszi a cserearányromlás. Eközben a megnövelt mértékű államadósság finanszírozása is egyre többe került, amint erről már esett szó.
És ezek még csupán a valamelyest előre jelezhető makrogazdasági kockázati tényezők, amelyekhez a háborús, biztonságpolitikai rizikók hozzáadódnak. Összességében az említett tényezők az elemzők nyelvén „lefele mutató kockázat” formájában jelennek meg az előttünk álló időszakra nézve. Az pedig egyszerűbben szólva azt jelenti, hogy a megfelezett output-növekedési ütem is sajnos túl optimista becslésnek bizonyulhat. A tényleges belső felhasználás pedig még annál is kisebb arányban képes nőni, mint amekkora GDP-növekedési számot közölnek majd a hatóságok.
